Tamások lettünk

Lezárult hát a nemzet nagy konzultációja, amit egyébként meghosszabbítottak Bicskéig, mert dolgozó népünk több Balaton, kevesebb Adria, nyári gondtalan örömök vagy nem. Lehetne a konzultáció permanens is, soha véget nem érő, de a kedves vezető józan önmérsékletről tévén tanúbizonyságot húzott egy vonalat, hogy eddig és ne tovább. Így, aki eddig rágcsálta a körmét, mit feleljen a kérdésekre, hogy meglegyen az ötöse, most már bánhatja. Vége. Eredményt is hirdetett Dömötör Csaba, aki valami államtitkárként lopja a pénzünket, és sokat.

A Facebookon csűrdöngölt, léptek egymásra a talpai a természetesen hatalmas sikertől, hogy 1 millió 793 ezren küldték be a megfejtést, mert azt hitték hangszórót lehet nyerni, vagy csak zsák krumplit, felfújhatós Orbánt. Én is írhatnék akármit a Facebookra, hogy például szép vagyok, mint a rózsaszál, ha nem mellékelnék hozzá csöcsös női képet, még a cenzor se fenyegetne, hogy nem felel meg a közösségi alapelveinek. Egészen hülye cenzorai vannak a Facebooknak, de az egy másik elmélkedés tárgya lesz, most legyen elég annyi, átengedte a dömötöri bejegyzést.

Ez mindent elmond róluk, a Facebookról is Dömötörről is, az egész nyüves világról, ami olyan, mint árnyképek a falon. Mert ugyanis nem mutatta meg ez a Dömötör rámutatva egy nagy halom levélre, hogy tessék, íme a bizonyság. Sőt, ha tett volna ilyet, az sem lenne igazolás, megdönthetetlen bizonyíték semmire, ha lehet tagadni a Holdra szállást, lehet Dömötört is. Őt azért is a gazdájával együtt, mert elvesztették azt a jogukat, hogy higgyünk nekik, azon egyszerű oknál fogva, mert tudjuk, hogy hazudós komiszak. Lehazudják a csillagokat az égről, vagy föl, egyre megy.

Hiszem, mert képtelenség, mondja az Orbán seggében héderező rajongó. Hiszem, ha látom, állítja a balliberális seregek, és, már semmit sem hiszek, mondja József Attila, aki viszont ezzel párhuzamosan fél a büntetéstől. Írta Wass Albert. Mert ugyanis, hol vannak a beléptető kapuk? Hol van a számtalan lélegeztetőgép? Hol a milliárdnyi maszk? Hol az életünk, és na, ugye, máris milyen jól áll nekünk a hitetlen Tamás szerep, míg ellenben nekik a Jézusé sehogyan sem. Ebben a kontextusban ez vallásgyalázás, a hit megcsúfolása, amihöz viszont jogom van.

Bödőcs hatalmazott fel rá, amikor kijelentette egyik evangélijomában (Bödőcs 1.1.2), miszerint: azt mondják, a vallással nem viccelünk. Dehogynem. – És most, hogy így elmeséltem az életemet, ezáltal felhatalmazást is kaptam, hogy Tamásként ujjaimat a sebeikbe dugjam – megsózva, tövig –, azt kellene kimagyaráznom, mért szállt meg a szadista állat, ha csak az ideák szintjén, de akkor is. Mondjam azt, hogy unom én ezeket, de nagyon? Ez igaz ugyan, de nem fejezi ki hűen azt az indulatokkal fortyogó ambivalenciát, amit a folyamatos hazugságokkal okoznak.

Ebben a konkrét esetben várom, hogy az M1-en élőben, egyesével a kamerának megmutatva számolják le azt az 1 millió 793 ezer papírt, legalább lesz mivel kitölteni az adásidőt. Ez hülyén hangzik és hülyeség is, ám mindezzel csak arra utaltam, mivel jár, ha egy regnáló hatalom minden hitelét elveszíti, amit bizalomhiánynak neveznek, és futballedzők ilyen miatt le szoktak mondani, mert nincs ráhatásuk a csapatra. Ezt a példát Orbán kedvéért hoztam, mert ilyenekből bír csak érteni. Már, ha akarna, de nem akar egyáltalán. Mert ugyanis mások az ő rugói.

Illetve csak a rugója, és nem azért, mert Órarugógerincű Felpattanó volna, hanem mert egydimenziós ember. (Mellesleg a fizikában az egyetlen dimenzióval rendelkező testet pontnak nevezik, de hagyjuk a sheldonkodást.) Orbán egyetlen, de annál hatalmasabb dimenziója (filozófiai kérdés, lehet-e hatalmas egy pont), a hatalom akarása. Viszont nem a nietzschei spirituális értelemben, hanem rohadtul. És ezzel mutattuk meg egyetlenünk kisszerűségét is egyben, jelesül, hogy nem egyéb ő, mint egy pöfeteg a tölgy aljában, ami sok hagymával készítendő el.

Összegzésül tehát annyit mondhatunk mindezek után Dömötör államtitkárnak a nagy sikeréről: na, ne szórakozzál kisapám, etesd a hülyeségeddel a gazdádat. Bizony, Buddhában testvéreim, így jár az a hatalom, amelyik elveszíti a szavahihetőségét, megengedve azonban azt, még az is lehet, tényleg visszaküldték 1 millió 793 ezren azokat a cetliket, mert országunkban bőven élnek erre alkalmas egyedek. S ha ez így van – mert lehet, hogy így van –, na, az a baj, és nem az, hogy döglenek a nyulak. És most a szentmise véget ért, menjetek békével a Tescóba.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum