Zsolti, a komisz

Semjén Zsolt Magyarország (nem köztársaság) miniszterelnök-helyettese. Amit itt majd előadok, ha a múzsa cserben nem hagy, ennek tükrében, ennek nagy súlyával olvasandó, hogy a végére jutván ítéletünk megfontolt, bölcs és alapos legyen, házelőnket véletlenül se érje elhamarkodottság, előítéletesség – és uram ne hagyj el – koncepciózusság vádja. Mert a balliberális seregek, aki vagyok, csak tobzódik itt az elrendelésekben, hogy eleve-e, meg lehet-e venni a lélek üdvét, vagy az az izé van, a szuperdetermináció, amit azért találtak ki eszement fizikusok, hogy a fotonok különösségét megmagyarázzák, de akkor meg úgyis teljesen mindegy.

Semjén Zsoltnak, mint az ölés nagy barátjának szakmai ártalomként a puska a mindene. Nehezen értelmezhető vonzalom ez, de nem lehet mindenki tökéletes, olyik embertársunk pedig teljesen tökéletlen, mert Isten szándékai kiismerhetetlenek. És most, hogy elmeséltem az életemet, valamint fölskicceltem az ontológiai és morális alapvetéseket, tegyük Zsolt testvérünket a nagyító üveg alá arra ügyelve, hogy ne égesse meg őt a koncentrált fény, mint boldogult, romlott úrfikorukban a hangyát. Tegnap Zsolt testvérünk feltette a pörge kalapját, vérszagú vadászruhát öltött, hogy szónokolhasson Pölöskén, az Országos Vadásznapon.

Nos, ezt nem kellett volna, de emlékezzünk a tökéletesség és tökéletlenség isteni kettősségére, hogy kinek mit juttatott az atya. Vagy a fiú. Vagy a Szentlélek. Semjén Zsolt, mint Magyarország (Neria) miniszterelnök-helyettese kötelességének érezte a gazdája iránti szervilis szopás miatt, hogy ott, vadász-, és gyilkostársai körében is az Unió ellen szónokoljon, hogy kapjon rétest estére, biztosan azért. Megtudtuk, hogy az Európai Bizottság – a miniszterelnök-helyettes szóhasználatával – „zaklatja” a magyar vadászokat. Fura ez, mintha a magyar vadászok szaténruhás kislányok volna copfokkal, az Európai Bizottság pedig a szőrös bácsi kezében csokival.

Megjelent már ez a „zaklatás” a nem KESMA sajtóban, ahol arra terelődött, a figyelem, miszerint Semjén miniszterelnök-helyettesnek az a baja, hogy Brüsszel betiltaná az ólomtartalmú lövedékeket. Ez Semjén szerint a magyar vadászok számára „életidegen” döntés, mert az acélsörét megkarcolja a magyar vadászok puskájának becses csövét. Meg – így országunk papíron második embere – „még azt sem tudni, milyen hatással van a természetre az acéllövedékek használata”. Tanító bácsi, én tudom – esek ki a padból hevesen jelentkezvén –, legyilkolja, ami az útjába kerül.

Vadmalacot, őzgidát és kisnyulat. Viszont a pölöskei dzsemborinak nem ez volt a lepöpecebb fejezete, hanem az alábbiak. Azt is megtudhatták Semjén gyilkostársai ott, hogy Brüsszel ötévenként automatikusan lejárttá tenné a fegyvertartási engedélyeket, de a magyar megoldás ezt kicselezi: a rendőrség ötévenként a saját adatbázisa alapján elvégezi a felülbírálatot. Érezzük a szarszagot ebben, ami Semjén száján kijött? Magyarország – nem köztársaság – miniszterelnök-helyettese, papíron második embere a jogszabályok „kicselezésének” örül, hogy túljár az imperialisták eszén e módon. Voltaképp ezek után már sok kérdés nem is akad.

Csak az összegzés, a fennálló helyzet letisztázása mintegy. Hogy most már értjük, mennyit érnek ezeknek a törvények: semmit, ezek csörtetnek előre az életben, és szabályokra, paragrafusokra, emberekre fittyet hányva, leszarva mindent és mindenkit voltaképp úgy vélik, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak. Tudtuk ezt persze, csak nem kellene fennen hangoztatni, mert minimum nem komilfó. Hogy a miniszterelnök-helyettes kijelenti, szarik mindenre. Akkor tehát engedtessék meg nekem, balliberális seregeknek, hogy hasonképp tengessem nyomorult napjaimat. Csak, sajna, nekem ez nem megy. Vannak bennem morális, érzelmi, kulturális és mindenféle gátak.

És a nagy többségben is, akiket ezek a senkiháziak nem tartanak magyarnak. Levetve azonban a felhorgadás terhét, nézzük azért zárásképp a módot is, a kádári, sunyi összekacsintást, hogy kicselezzük őket, és, ami a legdelikátabb, a rendőrség segedelmével. Persze, annak meg a Pintér a főnöke, Semjénnek Orbán, akkor pedig nincs min csodálkoznunk. Körbeértünk. Le kéne vonni most mindenféle tanulságokat, hogy kilegyen a katarzis, olyan azonban csak az irodalomban van. Most tehát fogom a kiflimet és elmajszolom, mint minden reggelen már hosszú évek óta. Az íráson kívül ennyit tudok a közösbe tenni. Szegény vagyok ugyanis.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Zsolti, a komisz
  1. hj szerint:

    Napról napra egyre abszurdabb ez a „mozi”, amit nézünk. Illetve sajnos nem nézzük (úgy még szórakoztató is lehetne), hanem benne vagyunk, de persze nem szereplőként – ha csak pár mondattal is –, hanem statisztaként. Ám lehet, hogy még ez is önámítás, mert mi a díszlet vagyunk – vagy talán az sem, csak a díszletjelzés…

  2. Yeti szerint:

    Ideje megtanulni egyszerűbb kenyér vagy más süteményfélék elkészítését.
    A régi, bevált háborús receptek alapján.
    Lassan itt a dió, törökmogyoró, mindenfelé csak úgy megtermő almák, szilvák, egyebek betakarítási ideje.
    Gombákat ki ne felejtsem.

    A szegénység nem szégyen, de rohadtul kellemetlen az biztos.
    Főleg ha az ember meggondolja, a másik esetleg még nagyobb szükséget szenved, jobban kellhet neki az a pár szem termés.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!