Minszki libernyákok

Ma reggelig nincs arról hír, hogy Orbán Viktor gratulált-e Lukasenkának a világraszóló győzelemhez, holott a hasonszőrűek, ezen kívül cimborák, tehát Erdogan és Putyin már rég megtették. Orbán fél felköszönteni és fél elítélni ami Minszkben folyik, Orbán fülét, farkát behúzva lapít, s ha már kitisztulnak a viszonyok, mond valami ordas baromságot. Orbán, az „államférfi” volt az utolsó uniós vizitáló Minszkben, ahol majdnem vérszerződést kötött. Lukasenka dalra is fakadt, nincs még egy olyan ember, aki annyira megértené őt, mint Orbán. Magyarországról és Belorussziáról beszélt, de kettejükre gondolt. Az ilyesformák mindig országokról mesélnek, de csak önmagukról szólnak.

Az ország és ők egy és ugyanaz, innen látszik, hogy valami szétment az agyukban, amit helyre kellene tenni, megfoltozni, ha még lehet. (Nem lehet.) Hogy Lukasenka is megrogyott elméjében, az mutatja, több mint nyolcvan százalékot hazudott magának. Ha beéri kevesebbel, lehet, nem tör ki a balhé, ami miatt most Orbán zavartan hallgat. De nem érte be, és dili van. Az ilyesfajta diktátoroknak van valami fura igényük arra, hogy szeressék őket azok, akiket elnyomnak, és ezt demonstrálni is igyekeznek, ha utálják őket, akkor is csillogó boldogságot prezentálnak. Van ebben valami visszataszító perverzió, mert nem tiszta hatalmi játszma az efféle.

Itt minálunk arra várunk, mikor derül ki ilyen origókból és prostisrácokból, hogy Soros, amit majd ezekre hivatkozva az M1 meg a Kossuth is átvehet, hogy bambítsa a magyar népet. Ezek a csatornák és lapok meg sem rezegtették a választási csalás lehetőségét, irányba vannak állítva úgymond, amitől újabb ukázig nem térnek el. Orbán viszont hallgat, mint tapasztaljuk. Minden oka megvan rá, mivel Lukasenka nyolcvan százaléka olyan, mint az ő kétharmada, azzal a különbséggel, hogy a magyar libernyákok nem vonultak miatta az utcára, holott megtehették volna. Akkor sem mentek, amikor hivatalos papírok születtek a csalásokról, akkor is mindenki csak nézett ki a fejéből, és a Facebookon hörgött.

Talán azért, mert a magyar libernyáknak még teli a hasa szemben fehérorosz kollégájával, vagy csak ilyennek született. Nem tudható bizonyosan, mint ahogyan az sem mondható, hogy vigyázó szemetek Minszkre vessétek, mert az sem ismeretes, a magyar rendőrök, TEK-esek, tűzoltók és katonák hogyan viszonyulnának egy olyan parancshoz, hogy törjék el a magyar tüntető lábát. Dudálásért már büntetik, hajnalban elviszik, így nem zárható ki az sem, minden szívfájdalom és irgalom nélkül esnének neki, mert így vannak dresszírozva hosszú évek óta.

Minden csak idő és megszokás kérdése. Az agresszivitás is, a belenyugvás is, és soha nem tudható, mikor pattan el egy húr, mikor csordul túl a pohár. Amerikában azóta áll a bál, amióta rendőröktől nyakra térdelve meghalt George Floyd. Nem nézett ki kevésbé brutálisnak, amikor a TV székházban Varju képviselőt vonszolták a földön a fogdmegek, azzal a különbséggel, hogy ő nem halt bele. Cserébe viszont ő lett rabosítva. Érdekes dolgokra képes az öntudat és annak teljes hiánya, így különös kísérlet az is, meddig mehet el Orbán minden következmény nélkül. De ha az országra nézünk, arra kell rádöbbennünk, a végtelenségig, és még tovább.

A cselekvés szintjén ugyanis minden hidegen hagy mindenkit. A nem is olyan távoli jövőben kíváncsi leszek arra, hogy a Belorussziára már nemcsak kacsingató – mint most – hanem netán baráti segítségnyújtás okán azt bekebelező Putyint megállítja-e majd a nemzetközi libernyák közösség. Hogy a választ megleljük, elég csak a Krímre és annak sorsára utalni, és egyből rájövünk, a gonosz úgy nagy általánosságban és különösen manapság győz. És máris előttünk van az egész nyüves magyar történelem. A bús magyar sors, amire azért nem jut kellő figyelem és energia, mert olyan sűrű a világ, mint egy túlfőzött velőspacal. Mindmeghalunk.