Félig részeg, vagy tán egészen az

Tegnap hajnalban itt minálunk, az utca végi piacon eltörték egy ember orrát. Mindennapos, szóra sem érdemes eset, tudni is csak azért tudunk róla, mert kicsit ismertebb figura volt. Ha ilyen noname Bélákat vágnak pofán úgy, hogy eltörik az orruk, senki nem kapja föl a fejét, most meg országos lapok sopánkodtak, hogy én édes Jézusom, hová jutottunk. Nem jutottunk sehová, éppen ott tartunk, ahol már nagyon régóta vagyunk. Közkeletű, hogyha megkérdezzük a lángososnál, sorba tetszik állni, vagy nem, akkor eltörik az orrunkat. Istenem, viszketett a tenyerük, mint az utcai harcos miniszterügynök elvtársnak.

A piaci lángosos ilyen hajnali órán egyébként különös alakok gyűjtőhelye, akik egyenesen a részeg éjszakából érkeznek ide. Szemük tűzben ég, lábuk inog, ordibálnak, nagy szélesen sokkal több teret töltenek ki, mint ami indokolt volna, s ami nekik járna, és néha pofán vernek egy-egy embert. Úgy telepszenek a piacra, mint a kollégisták az országra, hangosak, gátlástalanok és bunkók. Nem érdemes ezen sokat lamentálni, amikor miniszterügynök elvtárs bokszoló pózban fotózkodik lejárt szavatosságú filmsztárokkal, és az üzenete a kép szerint a pofon, akkor ne csodálkozzunk, ha a piacon beverik a pofánkat és eltörik az orrunk.

A magyar tudatban a hősök ilyenek. A malomkövet hajigáló Toldi, a léha Kukorica Jancsi, aki, míg csajozik, elvész a nyáj, aztán lekardozza a fél világot. Az utcai harcos miniszterügynök elvtársnak született egy fiú unokája, aki most – az ő szavai szerint – még Kukorica Jancsi, de majd János vitéz lesz. Kisdedeken nem élcelődünk, a kölök nem tehet róla, ki a nagyapja, rajta viszont annál inkább. Hogy Orbán Viktornak eddig terjed a horizontja, az az ő baja és áttételesen a miénk. Viszont ha ismerné a mesék működési mechanizmusát, tudná, hogy a János vitézek mint toposzok épp az olyanok ellen küzdenek veszettül, mint ő. A népet sanyargató királyok ellen.

Mert királyoknak szoktak ilyen dzsemborit csinálni a közrádióban, ha gyarapszik a család, mint amit Orbán kapott, hogy előadhassa ezt a János vitézes sztorit, meg azt, hogyan nevelte saját lábon állásra a lányait. Hogy fingja sincs arról mi zajlik az országban, mutatja, azt sem tudja, milyen pejoratív értelmet kapott a családjában saját lábon állás, és csak pofázik a degeneráltak vagy a részegek teljes felelőtlenségével. Faék vagy falvédő egyszerűségű a manus világképe, de Márai is megjósolta, „ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt, sunyi parasztok”. Emellett ez a miénk még ráadásul ilyen harcias kiskakas is.

Nem a háborús retorikájáról van most szó, hanem a lángososnál orrot törő habitusról. Viszkető tenyérről, kokiról és sallerről, meg arról, hogy Goodfriend ügyvivőnek is megüzente, ha férfi lenne, kiállna ellene szemtől szembe, kard ki kard. Mondja ezt a függöny mögé rejtező. De ma épp nem a gyávaságáról, hanem a tajparaszt gondolatiságáról elmélkedünk, bár lehet, a kettő szervesen összefügg. Illetve biztos, hogy így van ez. Az ország tragédiája viszont az, hogy ez a nívó a viszonyítási pont vagy zsinórmérték. Csak rá kell néznünk a sajtója nyelvezetére, s elmerülve benne semmi csoda nincs abban, ha a piacon beverik a jámbor emberek orrát.

Ugyan nincs ok okozati összefüggés, de az országot megülő militáns takonyban nem is meglepő egyáltalán. Illetve mit is várhatnánk a permanensen testnevelő, lőtérre járó, futballozó, hazafias nevelésben részesülő ifjúságunktól, mint, hogy eltörjék az orrunkat. Ha félrészegen, ha józanul, egyre megy, a minőségen nem változtat. Nem csak elhülyül, el is vadul az ország, de ez sem nóvum, csupán elkeseríti az embert. Ma még. Aztán majd azt sem. Káromkodás lesz meg fütyörészés, miközben nyílik kifelé a pitypang. Szó nincs arról, hogy élni így nem lehet, de azért megkérdezi az ember: minek? No most, itt tart jelenleg kipcsakká válásunk. Jó utat.