Emlékező mód

Tegnap hosszú órákon át hallgattam Cseh Tamást. Nem hűtlenségből hagytam oda őt a mostani években, és nem is a feledés volt az oka annak, hogy nem engedtem közel, hanem az élet, amit olykor sorsnak is lehet nevezni. Kutyafuttában nem lehet őt hallgatni, mert, ha belékezd az ember, akkor elmerül valami óceánba, ami nem a múlt, hanem az érzések végtelen vize. Habzó nyálú olykor József Attila módján, egyszerre van benne a reménytelen utca vége a piaccal, a bölcsőde és a halál, a csillagok és a göncölök tehát, aminek az elviseléséhez kell bizonyos ismeretlen erő. Mert előjönnek belőle mindenféle lányok és az anyánk hangja, katonás indulók és végtelen szomorúságok.

Az ember viszont féltőn őrizgeti a szomorúságát, mert az az élete. Van ebben valami titok, és a hangja is ott van még mindig, ahogyan savanyú bort kér, és ez már maga a dal. Az abban tükröződő kávéskanál-csörgés, a felespohár koppanása, habzó sörök meg mindenféle elvtársak rosszul szabott öltönye és elvetélt szabott gondolatai a cigifüstben. Ők itt vannak most is. Csak illatosabban és harsányabban, határozottabban és legfőképp módfelett aljasul. Az ember, amikor Cseh Tamást hallgat, akkor a sírással játszik, vele néz farkasszemet, nyeli vissza a taknyos életét a gyomrába, és nem tudja, miért: hogy Fjodor Mihalovics, Vizi a poharával vagy Lee van Cleef, én azt nem tudom egyáltalán.

Külön létforma ez, összekeverednek az igeidők és módok, így valami új minőség alakul, és ez az emlékező mód. Mint iskolákban soha nem tanított különös nyelvi és létbeli állapot, aminek párás a szeme. Az emlékező módban nem létezik a többi, a kijelentő, feltételes vagy felszólító, de legfőképpen nincs benne idő. Sem múlt, sem jelen, sem jövő, hanem mind az összes egyszerre, ami voltaképp a megvilágosodás pillanata szentté vagy istenné válás nélkül. Emlékező módú az élet, egyszerre pereg le előre és hátra, a szívünkben tátongó féreglyukon mászkálunk ide-oda, ki, be, benned a létra, alattad a föl, feletted az ég, és te vagy a toldás maga, színes tintákról álmodva.

Mint kitűnik ebből, az emlékező mód nem nyelvi alak tehát, hanem létállapot, az aeterno modo, az örökkévalóság módja, amikor koraőszi napon kanálcsörgés hallatszik vasárnap délben a felhők fölött lebegő hanggal, hogy kihűl a leves. És a de profundis meg a dobszó, hogy 498-as Petőfi Sándor Úttörő Csapat vigyázz, fogadás jobbról, zászlónak tisztelegj. Lampedusa litániája meg vérszag a csónak kotyogásában. Az emlékező módban harcolni nem lehet és viszont, aki harcol, nem kerülhet emlékező módba. Neki csak múltja van, ami nem egyéb, mint félárbócon lévő országzászló, kappanhangú ünnepi beszéd és kokárda. Trottyos gatya.

Meg hajszolt jövője van reszkető jelennel függöny mögé bújva. Az emlékező mód a Füst Milán-i nagyvonalúság, az unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon megbocsátó és elveszejtő gesztusa. Az elengedés, ahogyan nagyanyánk paskolja a koporsót útjára bocsátva az öregjét, hogy te vagy aptya, jóvan aptya. Amiben benne van az első, száz évvel azelőtti tétovázó csók a szénakazalban, a hat gyerek és a soha be nem következő viszontlátás tudata. Mert akkor tudja, hogy Isten, ha van, csak ámít az ilyesmivel, mikor szétfeslik csillagporból összeállt teste, mit összerágtak a molyok. Kitetszik, mily üres dolog a lét türelme.

Innen van az, hogy semmi sincs, illetve az a minden, hogy volt egy-két este. Talán. Meg a micsoda utak. Ilyenek. A föltámadás szomorúsága, hogy elefánt volt az ember, jámbor és szegény. Most hajnalban a piacon a lángosos már izzítja az olajat, lisztezi a tejfölt a részeg éjszakából hozzá enyhületért betérő piszkos gatyás bamba társaknak, akiknek ismerem a vérben úszó üres szemét. Máma meccs lesz, tegnap is az volt, így zajlik az élet a stadionban az örökös jelenben kedves Irén. Fél éves koromban a legendárium szerint kint felejtettek a babakocsiban éjszakára, annyira csöndes kölök voltam. Azóta nézem onnan a csillagokat, és gondolkodom ezen az egészen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum