Minden napra egy

Hollik képviselő tegnap megint formában volt, midőn kijelentette, az OLAF vizsgálódik az elhíresült kamuvideó ügyében, mert a műalkotás megvalósította az uniós pénzekkel való visszaélés tényállását. Mégpedig – így Hollik képviselő –, mert készítője uniós fizetést kapó alkalmazott, s mint ilyen nem végezhet pártpolitikai célokat szolgáló feladatokat. Szerintem meg szabadidejében azt csinál, amit akar, s ha hülyeséget, mint ebben az esetben, az nem pénzügyi, hanem morális kérdés, és ahhoz az OLAF-nak az ég egy világon semmi köze nincsen. Ha pedig mégis, akkor az a rendszer is rosszul működik.

De sokkal valószínűbb, Hollik képviselő hazudik és uszít, ami a kijelölt feladata neki a struktúrában. Egyébként a plafon sem szakadt le, amikor ezeket mondta, sőt, még akkor sem, amikor megkapta a kérdést, igaz-e, hogy Mészáros gázszerelő most meg osztrák futballcsapatot akar beszerezni a gyűjteményébe. Erre Hollik képviselő annyit mondott, hajrá, és senkinek a díszes kompániából eszébe nem jutott ezen a ponton az OLAF – holott kellett volna –, hogy honnan az anyám retkes valagából van Mészáros gázszerelőnek pénze osztrák futballcsapatokra. Bár ez nem OLAF-i, hanem ügyészi kérdés, de ez is elmaradt.

Viszont nem is erről elmélkedek máma, hanem erről a papagájrendszerről, hogy Hollik képviselő mostanában mindig vasárnap osztja az észt, és például Rétári elvtárs meg nem, holott a vasárnap régebben az ő reszortja volt. Emlékezhetünk, a hetedik napon mindig megjelent Révári elvtárs ábrándos-aljas szeme, hóna alatt egy zsák krumpli, és mondta az örömhíreket, mennyire rohadt jó immár minden. A nyugdíjasok nála mézzel zuhanyoztak, virágszirommal törölték a szaros seggüket, sajtból volt a Hold és minden házacska mézeskalácsból. Olykor más korosztálynak is jutott nála a képzelt gyönyörökből, ám az ilyen örömhírek mára elapadtak.

Illetve miniszterügynök elvtárs közli őket péntekenként, mint most is az európai nívójú egészségügyről, máskor háton cipelt libernyákokról, és annyi képtelenségről, hogy az ember szájtátva nézi, hallgatja. Mindaközben pedig azon tépelődik, nem is vett jegyet, és mégis az első sorból élvezheti a kabarét. Pénteken orbánost, vasárnap hollikost, és még ki kell figyelnem a sormintát, bár a témák adottak. Novák nacsasszony szül, a rezsiember katonáskodik, Szijjártó kurvaanyázik vagy maszkokat számol, Varga ügyvédbojtár meg jogfilozófiai előadásokat tart arról, mért nem diktatúra a diktatúra, hogyha meg mégis az.

Minden napra, sőt, minden órára, percre jut ilyen taknyos okosság, a permanens ordítás nyomja el a mélyben megbúvó iszonyatot. Mindezen azért mentem így végig, mert egyrészt zavar a kereplés, másrészt viszont az is foglalkoztat, mit lehetne tenni a lebutító, permanens agymosás ellen, és momentán egy gyógymód jut csak az eszembe, miszerint ordítani szükséges. És itt nem a hangerőről beszélek, hanem az előadásmódról, tehát, hogy mit sem ér a csodálkozás, miszerint nahát, teremtuccse, már megint levágták egy lábujjamat, lárifári miniszterelnök úr, ahogyan Gyurcsány tette ezt annak idején a televízióban, mint emlékezhetünk.

Ma már vagyonelkobzással riogatta Vidnyánszkyt, ami nem szép dolog, és az ilyen Origo-félék már vonyítanak, hogy is van ez. Hát, így. Gyurcsány nem csak Vidnyánszkyról beszélt, amikor ezt mondta, és most tessenek morfondírozni azon, jól mondta-e. De a lárifári már akkor is röhejes volt, most pedig egészen az lenne. Nem olyan időket élünk, ahogyan Aureliano Buendia, leendő ezredes utalgatott a mélyben fortyogó történelemre. De megint játszik velem a képzeletem, ahogyan két macska vagyok. Reggel a boltba menet olyan mélylila felhők mutatkoztak a horizonton, hogy azt hittem, rögvest itt a világvége. Aztán meg semmi sem lett. Ezen tessenek elmélkedni most.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum