Majom a ketrecben

A művelt nyugat ámulva néz minket. Illetve ez így túlzó feltételezés, mert a nyugat sem művelt eredendően, sőt, ha belegondolunk, csöppet sem műveltebb minálunk, csak teli a hasa, és nem verik bele a képét naponta a ganyéba, ami a létminőséget tekintve meglehetős előny. Az osztrák traktorista békésen vakargatja a hasát, amíg olyat nem tapasztal, hogy a szomszéd barbárok elszedik a pénzét, meg nem lopják őt. Jódlizik és issza a jégbort, ugyanúgy böfög azonban, mint Kiss Béla a falusi kocsmában, ugyanolyan zsíros a haja, és lehet, hogy nagyobb lúdtalpa van.

Neki az Alpok zárja le a horizontját, de ő sem olvas mondjuk Musilt, ahogyan a Hortobágyot meredten bámuló pöttyös seggű kollégája sem Krúdyt. Nem is hallottak ők ilyenekről. A világ leginkább egyforma. Így, amikor azon merengünk borzongós reménykedve, megint téma voltunk a művelt nyugat lapjaiban, megint leföstötték, mi folyik itt, fölösleges azon reménykedni, megismerik a nyomorunkat és fölháborodnak. Ilyen nem lesz, ilyen nem fog történni. Akik rólunk irkálnak csupa jó szándékkal, a helyi elitnek mesélnek, az pedig mindenütt romlott.

Akik tehetnének valamit érettünk, azok a hadseregek és a politikusok. Ám, mivel ez a XXI. század, vajmi kevés az esély arra, hogy feldübörögnek testvéri – baráti tankok – kiszabadítani a fura magyarokat a börtönükből. A politika pedig eleve mocskos, tiszta szándékot abban fel nem fedezhetni, még a bicikliző miniszterelnökök is terheltek. Nem annyira, mint a páncélautósok, de azért mégis. Amikor rólunk írnak a művelt nyugaton, nekik írnak, ők pedig mindenféle tárgyalásokon egyrészt-másrészteznek, hümmögnek és utalják tovább a pénzt Orbánnak, mert félnek a földrengéstől.

Így, amikor elborzadva ugyan, de bizakodva mégis soroljuk, mi minden leleplező-szörnyűséget írnak meg rólunk, ennek értelme, gyakorlati haszna sok nincs. Beültetnek minket a ketrecbe, mint egy dagadt majmot, és mutogatnak, hogy majdnem beszélni is tud, olykor eszközt használ, de rend szerint csak az ürülékét hajigálja a látogatókra. Ebben ki is merül az érdekességünk, esetleg egy-egy banánt benyújtanak a ketrecbe, és mennek tovább, várja őket a saját nyomoruk. Ontológiailag nem sok a különbség, csak a ketrec két oldalán vagyunk azzal az iszonnyal, hogy Orbán azt hiszi, ők vannak bent.

Ezt pedig igyekszik el is hitetni, ami a világ legegyszerűbb dolga. A lefedett szemű ló sem lát oldalra, a vak pedig egyáltalán nem. Minden csak nézőpont kérdése, a rossznál is lehet rosszabb, így a szart is el lehet adni pudingnak, amit idvezülten majszol az, aki mást nem ismer. A nagyvilág érzékenyebb fele az Indexen kesereg, az osztrák paraszt nem is tud róla viszont, de, ami az igazán borzasztó, a magyar sem. Az ember olykor, de leginkább akkor, amikor ilyet tapasztal, őszintén felteszi a kérdést, van-e értelme az életének, és rájön arra, egy ponton túl Ady is csak káromkodott meg fütyörészett.

Szél ellen nem lehet pisálni, ez a szél azonban nem is Orbán már, mint felfedezhető, hanem a szomszéd Józsi, és az összes Józsik az országban. A Hansok az Alpokban, a Smithek Texasban, Vologyák a sztyeppén és az összes teljesen egyforma organizmus szerte az egész világon. Ebből fakadóan az a nyávogás, amit itt előadok, nem egyéb, mint üveggyöngyjáték, a részeges bölcsész köldöknézése vagy reménytelen szerelem. A szomszéd Józsinak ugyanolyan majom vagyok a ketrecben, mint ő nekem, s mi mindannyian vagyunk az osztrák parasztnak.

Nézegetjük egymást értetlenül. Ha bárki is reménykedett valamiben, emiatt felejtse el. Hogy a világ hasonszőrűjei irkálnak rólunk elképesztő dolgokat, az semmit nem jelent, ők is csak az üveggyöngyjátékaikat játsszák, és estére térve elégedetten mesélik, megtették, amit lehetett. Ez derék és becsülendő létforma, viszont értelme nincsen semmi. És ezen a ponton nem pesszimista vagyok, hanem realista, egy Balzac-csökevény, aki reménytelenül írja a maga emberi színjátékát hosszú évek óta. Szörnyülködnek a nyugati lapok: na és, és na ugye. Itt tartunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Majom a ketrecben
  1. Yeti szerint:

    Te legal’bb meg tudod írni!
    Én meg örüljek, hogy olvashatlak!
    Azért ez nem is olyan hétköznapi eset.

  2. trikolor szerint:

    “a nyugat sem művelt eredendően, sőt, ha belegondolunk, csöppet sem műveltebb minálunk,”

    Hatalmas tévedés, egyben kormányprppaganda ízû, a tájékozatlanság terjesztésese Az ún. Nyugat az Alpoktól északra is, attól nyugatabbra is terjeje, nem Ausztriaban ér véget, inkább ott lezdôdik.

    Pár hónapra évre ki kellene költözni ahhoz, hogy valaki tisztábban lássa a lényeges kulteurális különbséget a kétféle mentalitás és életvitvyeli normák között, és ne kaádár-korabeli elavult, de gyakran ismételti sztereotípiákat szjkózza, félrevezetve az óvatlan olvasókat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!