Idegenek az éjszakában

Sírdogált és hüppögött a felcsúti láblabda csapat edzője, hogy többnyire a hangulat miatt kapnak ki a Makovecz falak között. Ebben az idényben, amikor pedig harmadikok lettek a zenbéetybe, ötször. Nem úgy kell érteni, hogy a játékosokat megüli a spleen meccs közben, vagy hogy az élet értelmét keresve ténferegnek a pályán, és elsüllyednek a metafizikában, hanem, hogy üres az aréna. A labda ilyenben bánatosan puffan, visszhangzanak az edzői utasítások, hogy törd el a lábát, harapd le a fülét, esetleg rúgj már bele egy egyeneset cseszd meg.

Kong a stadion, és ilyenben meccselni nem érdemes. Vannak olyan elvetemült láblabdások és egyéb artisták, akik ki is jelentették, hogy a járvány miatt üres stadionokban ők föl nem lépnek, mert a játék a nézők miatt van, nélkülük semmi értelme a cirkusznak. Érthető ez, viszont Felcsúton – mindenütt az országban, de ott különösen – nem a járvány miatt nem járnak a nézők a meccsre, hanem más okból. Egyre kevesebb az olyan ember, aki a létezés értelmét és legfelsőbb rendű formáját a futballban találja meg. Egy viszont ezek közül a mi kedves vezetőnk.

Aki akkor is ott tömi magába a lelátón a szotyolát, amikor minden más organizmus messzire menekül. Azt is keseregte még a Felcsút edzője, hogy beszélt a klub vezetőivel, és ők sem értik miként lehet, hogy a kétezres falu nem tölti meg a közel négyezres stadiont, holott egy óvodás is látja az ebben feszülő ellentmondást. Kétezres falunak libalegelő dukál, ahol a krétával fölfestett csíkok mellett a falu apraja és nagyja tud szurkolni a hentesnek, a traktoristának vagy a plébánosnak, a csillogó stadionban fellépő zsoldosnak viszont nem. Sőt, nincs is annyian, hogy megtöltse a stadiont.

Még, ha az utolsó csecsszopó és járókeretes aggastyán is elmegy, akkor sem. De el sem megy. Nem kisvasutazik, nem wellnessezik, ahogyan feltehetőleg a kétfarkúak szerint itt építendő rakétakilövő állomásnak sem örül majd. Mindezekből kitetszik – holott a siránkozó edző szerint világszínvonalú a klub – mégiscsak idegen test a stadion és csatolmányai a faluban, amely addig fog élni, míg az álmodója is, tehát már nem túl sokáig. És most mégsem arról mélázunk, hogy minek a stadion, ha majd szétrohad, „miért nő a fű, hogyha majd leszárad”, ugye, hanem ennek idegenségéről.

Mert egy Camus veszett el mibennünk. Igaz, jó mélyen. Valami megülte kies hazánkat, valami trónol a lelkünkön, ami régebben nem volt ott, és most sem lenne ott a helye. Térkövek, stadionok, különös, aljas nyelvű újságok, tömjénszagú körmenetek, elvadult tekintetű pártkatonák. Nem tudjuk, mindez honnan burjánzott elő, a lélek milyen különös, férges odvaiból, de itt van, és fojtogatja a torkunkat, mint valami sírás. Idegenek vannak a hazánkban vagy mi lettünk idegenek ott, amit a képünkbe is vágnak. Nem vagyunk magyarok, illetve nem úgy, ahogyan nekik tetszene, turulszarosan.

Ez az idegenség-érzés, ez a NER, amelyik sehogyan sem bír befogadó lenni. Elmesélném a felcsúti láblabdások edzőjének, miért kong a stadionja, ha azt is hiszi, hogy a csapata már világverő csoda: „…Uraságnak fagy a szőlő./ Neki durrog az az erdő./ Övé a tó s a jég alatt/ neki bujnak a jó halak/ iszapba…” – Ilyeneket írt J. A. polgártárs kilencven éve, amikor ilyen Felcsút-szerű helyekről énekelt, amikor nem állt bennünk tájidegen stadion, hanem csak pipált a piros rakás falucska és köhögettek benne az öregek. Máma más van.

A Kárpátia nevű nemzeti rockzenekar – ez is, nemzeti meg keresztény rock, én édes Istenem – most dalt ír a Leopárd tankokhoz, amiről beszélni sem érdemes. Annyian fogják hallgatni, ahányan Felcsúton meccsre járnak, de ez lehet a rockzene társadalmiasításának első tünete. Kinek kell ez a vezéren kívül, esetleg a szolgáinak és csinovnyikjainak, kinek kell a stadion, a KESMA, kinek kell ez az egész trágyatrutymó. „Én tudtam – messze anyám, rokonom van, ezek idegenek…” – írta szintén J. A. polgártárs, és mindent elmondott. De most már azt hiszem, én is.