Mélylégzés

Szijjártó látogatóba ment türk testvéreihez Kirgizisztánba, s mint jó vendég, vitt ajándékot is. A hóna alá vágott húsz lélegeztetőgépet, és azzal kopogtatott illőn, mint jó rokon, mert ugyanis ez a Kirgizisztán egészen közel van Afganisztánhoz, ahol Kásler megtalálta III. Béla nagypapáját, minden magyarok ősapját, az Orbánban tekergő DNS-t, tehát a téboly forrását. Hanem, hogy lélegeztetőgép. Míg régebben disznó, birka, tehén, ilyenek voltak a gazdagság forrásai és bizonyítékai, máma a lélegeztetőgép, maszk, kézfertőtlenítő a cserealap és hivalkodás tárgya.

Nekem tizenhatezer lélegeztetőm van – mondhatja Szijjártó –, neked mennyi? És mindenki porig sújtva eloldalog meglátva az ilyen nagyságot, hogy minálunk az szlopálhatja a zoxigént az állam jóvoltából, aki csak akarja. De nem szlopálja. Amikor az ormokon volt a járvány, dübörgött mintegy az érettségi idején, akkor is csupán nyolcvan honfitársunk vette igénybe ilyen gépek segítségét a bizonytalan létezéshez, viszont a kedves vezető meghatározta az öt hónapos tervet, hogy nyolcezer. Ennyit akart a gépekből, a csürhe pedig meglátva a boltban a csörgő aranyakat, megduplázta a tétet.

Tizenhatezer, hullt alá az égből az új jelszó, és úgy szórták az adófizetők pénzét eltéve a vastag fölét, mintha erre valaki megbízást adott volna nekik. De nem adott nekik ilyet senki sem. Igaz, vietnámi gyárakra, szerb futballcsapatokra, afrikai templomokra sem, mellékesen hazai kastélyokra, gyárakra, ilyesmikre sem. Ebből is kitetszik, a polgárnak (úgy is mint szavazógépezet) semmiféle kontrollja nincs, hogy a kiflije után leszedett ÁFA sarcból, meg még százféle adóból beszedett lóvéból mire költ a galeri. Többnyire nem arra, amire kellene.

Hiszen, ha nem ellopja, akkor elcseszi, és a polgár bávatagon nézi kiflicsücsökkel a kezében, hogy nem adott felhatalmazást sem arra, hogy lélegeztetőt vegyenek, sem arra, hogy elosztogassák. Egyáltalán fölmerül a kérdés, kié az a lélegeztető, egy kormánynak lehet-e ilyenje, hogy úgy osztogassa, mint valami bonbont. És a végső dilemma, miért bánnak úgy a polgár pénzével ezek, mintha a sajátjuk volna már akkor, amikor a közpénz-elvesztés bűvös aktusán keresztül sem ment a lóvé, hogy ez valami királyság, vagy mi a rosseb.

Leginkább igen. Visszatérve még azért a lélegeztetők dolgára, azt sem tudjuk, ha vannak ezek, hol vannak, és vannak-e egyáltalán, nem csupán virtuális jószágok, az új valuta – mint már említettem – a tehén funkciójában. Mindmegannyi érdekes kérdés, amire jó volna tudni a választ, ami azonban soha nem érkezik meg. A valóság minálunk végleg elveszett, mesék vannak helyette, amelyeket a KESMA közöl velünk, és mindebből a kuplerájból a polgár (mint szavazógépezet) annyit lát, ez a jótét lélek – Szijjártó – mindenkin segít. És mondom, kiflicsücsökkel a kézben.

Vannak köztük, akik bűvészkednek a kiflicsücskös pénzzel, akik vagy megcsömöllöttek, vagy gondolva a jövőre, beszartak, mint a nemzet veje is. Aki súlyos milliárdokat kivéve a rendszerből állt a saját lábára, de mára eljutott oda, közpénz nem kell neki. Ezt hallva pedig szerte az országban fölsóhajtanak a kandeláberek, erősen pislognak, hunyorognak vagy tán zokognak is. Az Európai Unió is ez idő tájt kezd el hümmögni, hová lettek a nem is milliárdjai, hanem billiói, és csodálkozva látja a kétméteres kilátókat valamint Mészáros dagadó zsebeit.

Mindez benne van a kirgiz lélegeztetőgépekben, meg persze sokkal több is: türkök, kipcsakok, kisüsti meg a kolbász. Ez a fortyogó trutymó, ami a NER. És ebben a NER-ben az is benne van, hogy a kirgizek is használhatatlan gépeket kapnak, mint amilyeneket a magyar kórházak szintén, mert ezek a gépek már nem a gyógyítást szolgálják, hanem mondom, lefölözendő valuták, darab-darab, seckojedno, pofád befogod. De azért jó látni, hogy a türk testvérek számíthatnak egymásra a vérzivatarban, mert ugyanis Szijjártó ezzel indokolta az ajándékozást.

Hogy amikor bajban voltunk, ők is adtak, de, hogy nekünk már überfasza, visszaadjuk. Mondhatnám azt is, hogy röhej, de nem mondom. Mert ugyanis elképzelem, ahogyan a kirgiz-türk testvér fuldoklik, és a magyar ajándék géppel mentenék meg az ő lelkét, de nem sikerül. Szlopálná a zoxigént, de nem jön semmi a csudagépből. És csupáncsak azért, mert nem olvasták el a használati utasítását, a célja ugyanis, mint említettem volt, csupáncsak pénzügyi manőver. Ha pedig a kirgiz-türk testvér belőle reméli az életet, és nem jön abból, hát úgy járt. Úgy épp, ahogyan mi is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum