Európa köldökén

Charles Michel, az Európai Tanács elnöke bemutatta az új EU-költségvetésre vonatkozó javaslatait, amelyek NER szemmel nem kimondottan biztatóak. Pénz az lenne dögivel, mint eddig is, azonban Európa – mintha kezdene megjönni az esze – erősen hajlik afelé, hogy jogállami kritériumokhoz kösse a kifizetéseket, ami nagyon nem esne jól a kedves vezetőnek. Fejre állna a rendszere szó szerint, mert ugyanis a száguldozó gazdaság benzinje ez a pénz, benzin nélkül pedig az autó leáll, mint az tudvalévő. Mondjuk, hogy az Unió tökös gyerek lesz, és be is tartja azt, amiről most ez a Michel álmodozik, de erős reményeket ne fűzzünk hozzá, mert tudjuk, amit tudunk.

Azt jelesül, hogy hiába a lélek jó szándéka, amely arra sarkallná a tisztább fejűeket, hogy a német traktorista pénzéből ne épüljön fasiszta állam Európa köldökén, valami ismeretlen gazdasági, politikai, eszmei és még ki tudja milyen erősebb szándékok és érdekek miatt ezt mégis engedik. Hogy ez változzon a jövőben, az olyan reménytelen, mint hogy én táncra perdüljek egy discóban, de tegyük fel és engedjük meg az elmélet szintjén, mert a lehetőségek végtelenek, és egyelőre még van az embereknek szabad akarata is, bár ebben egészen biztos nem vagyok. Láthatják viszont felsőbb köreink is, hogy az a pénz, ami nincs zsebben, akár el is veszhet, ehhez képest viselkednek tehát.

Ezt nevezi a decens úri közönség pávatáncnak, aminek egy újabb fejezetét lengette be Novák Katalin a főnökével együtt, kijelentve, a Néppárt talán nem is a sorosista sátánok gyülekezete már, mint akár egy hónapja is, csak vannak benne véresebb szájúak, mint a Tusk. Így igazából a jövőjüket ennek kebelében képzelik el, az EPP az ő ringató anyukájuk, és más cuki kurvaságok. Ez az uniós belengetett keménykedés és a Néppárthoz való friss keletű dörgölőzés szimultán zajlik a színfalak mögött, csapásokat adnak és kapnak az elvtársak, ami bűnös folyamatokat kellő eufemizmussal politikának neveznek, pedig csak bandaháború. Vagy tornatermi kidobós.

Hogy a Fidesz átmenetileg a jobbik arcát igyekszik mutatni – legalábbis kifelé -, az ennek tudható be, viszont a helyzet semmit sem változott. Ismerjük már alaposan a galerit is, a módszereit is, de így megint és újra ott tartunk, hogy az ország sorsa ettől a döntéstől függ. Mert ugyanis – ahogyan valójában megérdemelné –, ha a Fideszt innen kivágnák, mint macskát szarni, akkor mindjárt egyszerűbb volna a többi európainak is, nem kellene a körmüket rágcsálni izgalmukban. Mutathatnák, hogy már ott sincs maradásuk, már ott is kitelt a becsületük, és dönthetnének a pénzmegvonás mellett, míg és azonban ha a Fidesz marad ott, ahol eddig is, hogyan néznének szembe magukkal.

Hogy az EP legnagyobb frakciójának nem büdösek ezek, akkor nekik hogyan is volnának azok. Ez az a pont, amikor az ujjunk belelóg a bilibe, mert a Fidesz azt a védernyőt, amit az EPP jelent, ebben a helyzetben minden körülmények közt megtartja, hogy Mészároson keresztül osztogathassák maguknak továbbra is a lóvét, és minket meg hülyére vegyenek. Ilyesmik fognak zajlani a elkövetkezőkben a színfalak mögött, a tét ez lesz, a fiúknak nem kicsi, de jól fognak kijönni belőle. És nem azért, mert olyan tehetséges lenne a csürhe, mert egyáltalán nem az, hanem, mert a demokrácia lomha és alapvetően jóhiszemű. Churchill is mondta, hogy szar, csak nincsen jobb nála.

Hogy belebukik-e egyszer fajunk, az történelmi és emberiség léptékű bizonytalanság, minket azonban a saját sanyarú sorsunk érdekel, mert önzőek vagyunk, mint mindenki. A szentek ugyanis ritkák. Még J. A. is felkiáltott egyszer, hogy nincs alku, ő hadd legyen boldog, nem biztató azonban, hogy amikor meglátta a boldogságot magát, az lágy volt, szőke és másfél mázsa. És most, hogy ezt is tudjuk, Lenin apánk után szabadon föltehető a mi a teendő kérdése, viszont erre a költő választ nem ismer, bár szeretne nagyon. Izgulhatunk itt látványosan, hogy az EPP-nek vagy az Uniónak együtt vagy külön-külön jöjjön meg az esze, erre azonban reményünk vajmi kevés van.

Itt maradunk majd megint magunkra, mint a magyarság legnagyobb győzelmeinek helyszínein, Trianonban vagy Jaltában, ahol egyik helyen sem azt nézték, hogy a magyar Mariskának mi a jó, hanem hasmenős világ urai böködték a térképeket, húzgálták a vonalakat, mert a történelem így készül, és nem a mosókonyhákban. Az a kellemetlen viszont, amikor épp részei vagyunk a történelemnek, amelyet jobb helyeken nem érez a halandó, mi viszont a Kárpátok alatt ezer év óta permanensen. Pech, vagy bús magyar sors, egyre megy, ha a toluló évszázados tanulságot most sem vonjuk le, azt jelesül, hogy meg kell tanulnunk a saját lábunkon járni, mint az épp felegyenesedő gyerek. Pont úgy.