Anyahajót veszünk talán

Bazi nagy hajó az USS Gerald Ford. Háromszázharminchárom méter hosszú, száztízezer tonna, és elfér rajta Felcsút apraja-nagyja két és félszer, a magyar légierő összes Gripenje háromszor, és annyi bomba, amennyivel a középkorba lehetne rombolni fél Magyarországot. Most képzeljük el, midőn ez a jószág a Rákos-patakon lavíroz, végez mutatványokat fedélzetén egy ellentengernaggyal fehér lovon, miközben szól a Nélküled. Akinek ilyen hajója van, az a világ ura, vagy legalább azt hiheti.

Kicsit drága, tizennyolc milliárd dollár, de egy lebutítottat vagy kis gyári hibásat jóvanazúgy felkiáltással tizenkettőért már csak adnak. Maximum motor nem lesz benne, és eretnekek, filozófusok, valamint elfajzott költők hajtják majd lapáttal, ami dupla haszon: a hajó halad, és nem lesz erejük gondolkozni, amiből csak a baj van mindig. Háromezer milliárd forint jó árfolyamon tizenkét milliárd dollár, ezért vélem, hogy futja rá így, mert a rezsim venni akar valamit, csak azt nem árulja el mit és kitől.

Ülésezett nemrégiben ugyanis az országgyűlés Honvédelmi és rendészeti bizottsága, amely aktusról Harangozó Tamás (MSZP) és Vadai Ágnes (DK) úgy menekült el, mintha valami szörny üldözte volna őket, hogy vissza sem néztek. Megértők vagyunk velük, magunk sem lettünk volna vitézebbek olyan helyen, ahol Németh Szilárd bármikor fölbukkanhat. Biztonságos helyre érve számoltak be arról, hogy milyen képtelenségek történtek velük a gyűlésen, hogy látni, hallani sem bírták tovább.

Az egyetlen napirend az volt – mesélték a rémülettől még mindig vacogva –, hogy háromezer milliárd forintnyi vásárlást akarnak a fiúk közbeszerzés nélkül abszolválni. Kérik a pénzt, de nem árulják el, kitől, mit, mikor, mennyiért és hogyan vesznek. A gyűlés célja annyi volt, hogy a lóvé zsebben legyen, s onnantól a pofád befogod. Nem újság ez Neriában, itt így mennek a dolgok, viszont az ellenőrizhetetlen pénzek kezdenek olyan irdatlan mennyiségűvé válni, ami már elgondolkodtatja az embert.

Hogy hová is jut végül, amivel senkinek nem kell elszámolni, milyen földek, kastélyok, szállodák, miegyebek manifesztálódnak belőlük, amikor egy ilyen bizottsági gesztussal a közpénz jellegük huss, elillan. Hol van már a ne mi nyerjük a legtöbbet szégyenlős mosolygása, hol a szép emlékű nokiás doboz mint mértékegység. Markológép van és dömper, csurig rakott kamion ponyvával letakarva, és az első gondolat, hogy mennyi az a billió, mert ilyesmi mértékegységgel nem szoktam gondolni, de lehet, kellene.

Megnéztem, az ezer milliárd a billió, így tehát egyszerűbb a dolog, bár tizenkettő nulla van benne, ami már neccessé teszi. De ebből három az fix, ennyit loptak el a nyugdíjmegtakarításból, és vélhetően most nem azon óhajtanak fegyverkezni, hanem egy másik tizenkét nullásból, a pénz tehát tizenkét nullás jellegéből fakadóan folyik el, illetve szublimálódik távoli, ellenőrizhetetlen bankszámlákra. Ez a tendencia az utóbbi időben látványosan felgyorsult, évtizedekre válnak titokká a dolgok ugyanis.

Belgrádi vasút, Paks II., és más apróságok költései soha meg nem tudhatók, amíg a rezsim él és virul, azaz, beláthatatlan időkig. Tudjuk ezt és tudtuk is, és mégis mindig és újra meg tudnak lepni minket a fiúk, ahogyan az arcátlanságuk fokozódik, és lassan nem ismernek gátakat sem egyáltalán. Mert ugyanis erre a bizottsági ülésre sem a miniszter, sem egy nyüves államtitkár be nem ment, csak kiadták az ukázt, ennyi kell, ennyit kell megszavazni, ami így aggályos azért. Meg másképpen is.

Mert ugyanis a két menekülő elmesélte azt is, szavazni erre azért sem lehetett, mert messziről bűzlött róla, hogy ennek egyszer büntetőjogi vége lesz, és jobb akkor már nem szerepelni azon a listán, amely elfogadta, tehát felelős érte. Ez is szép, az viszont nem, ha már most ennyire bűzlik, akkor mégis miért így. És hát, ezt is tudjuk, pével kezdődik, olttal végződik, és soha nincsen vége. Nem vigasz, csak naturális tény, hogy szaglik az egész rendszer anyahajóstól vagy anélkül, de még tartja magát. A kérdés a meddig. Több nincs is.