Messze, messze

Tegnap láttam egy videót. Nem volt különös, madártávlatból mutatott egy kikötőt, amelyben jachtok sorakoztak, ilyen milliomos-milliárdos játékszerek, kotyogott a szelíd tenger a tövükben, csillogott a nap a vízen, majd kisbusz érkezett a parthoz. Kiszállt három nő, akiket a kapitány, matróz vagy hajószakács puszival üdvözölt, mint jól ismert vendégeket, aki beszálltak abba a jachtba. Olyan békés és olyan távoli volt a kép, hogy az embernek kedve támadt valami sírós zenét keresni a jutyubon, beüzemelni azt, majd fönnakadt szemmel nézegetni a légyszaros plafont az élet értelmén merengve.

Engemet a tenger látványa, szaga, hangja leginkább melankóliára késztet, ahogyan látszik a meggörbülő horizont, és alatta érezni a végtelent. Érteni vélem Lévay-Mikes mormolását, futó szelét, annak zúgását, és nem harántcsíkos strandlabda nekem a tenger távolból hallatszó kacajokkal, hanem J. A. vad, habzó nyálú vize annak falatjaként. De ez az én nyomorom. A három nő Mészáros Lőrinc különgépén röpült oda, a Mészáros tulajdonolta vagy bérelte jachtba száll be, és útra keltek a való világtól még messzibb vidékre, Brac szigetéhez, mint a média azt nyomon követte.

Nagyjából akkor történt ez, amikor Hollik képviselő teli, fröcsögő szájjal szidott és mocskolt mindent és mindenkit, akik nem ők, s akiknek nincs joguk beszállni abba a jachtba, mert nem haverok és cimborák. Későn ugyan, és nem is nóvumként, de egybeállt a kép, hogy voltaképp ez a célja, értelme, mozgató ereje és rugója a reánk zúduló tébolynak, hogy ez a három a csillogó tengeren ringatózó jachtba szálljon, és elhajózzon nyugalmas szigetre, el a mindennapok elől, ami mi vagyunk az összes fájdalmunkkal és a mi szépségeinkkel csakis.

Ők hárman a nemzeti tőkésosztály, hovatovább az új burzsoázia vagy kékvérűek, most festegeti nekik a kedves vezető intravénásan. És azt is tudjuk, alias Borkai, milyenek ezek, hogy nem a Törökországi levelek ugrik be nekik Brac szigetén a parton ülve, hanem a Gucci meg a Dom Perignon pezsgő, palackja három millióért. Sopánkodásom nem a nincstelené és nem is magamért sírok, akárha Babits – elnézést kérve a méltatlan összevetésért –, hanem, bármily meglepő, a szomszéd Józsiért, akit pedig mindig élcelődve szoktam ábrázolni. De Józsi csakúgy, mint a három jachtra szálló alak, most más.

Szimbólumok ők mindahányan, és eszköztáramban arra valók, hogy megmutassam világunk tökéletlenségét, kiábrándító valóságát, hogy látszódjék – bár ezt sulykolják –, egyáltalán nem a lehetők legjobbika, sokkal inkább a legalja, s ha kérdés van, az csak egyetlen egy: hogyan bírjuk ki benne anélkül, hogy fölkötnénk magunkat. Honnan van az a kiismerhetetlen élni vágyás, hogy benne maradjunk, holott értelme nincsen semmi, hogy Madách-csal szólván a küzdés volna a célja, ez nem aláírható forgatókönyv, romantikusoknak való ámítás csupán.

Mert mindaközben, amikor a három ismeretlen alak elhajózott a maga paradicsomába, magam napra-nap látom és tapasztalom az én Józsimat, akinek a nyugdíja arra elég, hogy két hétig éljen. S míg négy hét (egy hónap) után megkapja a következő ellátmányt, sündörgés és kéregetés az élete, ami megalázó, méltatlan napi küzdelem az értelmetlen életben maradásért. A helyzet sem új, Tiborc is panaszolkodott hasonképp a Bánk bánban, de az a Tiborc az nem a mostani Tiborcz volt. Így változnak a szereplők a végtelen időben, csak a helyzet marad ugyanaz.

Hogy ez így van, az nekem fáj. És az leginkább, hogy a nemzet, haza, Isten, család, valamint a mindezekről való vonyítás arra szolgál, hogy ezt elfedje. Az új gazdagok úgy is, mint újgazdagok menekülnek a repülőjükön meg a jachtjukon abból az országból amit nekünk ideszartak. A politikusaik pedig, mint janicsárok kegyetlen és alávaló módon gyaláznak mindent és mindenkit, akinek ez nem tetszik. S azért, hogy az a három zavartalanul hallgassa a tenger mormolását, holott fogalmuk sincs arról, az mit is jelent. Ez végtelenül lehangoló. Ahogyan látom, hogy a negyven fokban bugyborékol odakint az aszfalt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum