Mammográfia

Tök mindegy, mikor fedezik fel az organizmusban a rákos burjánzást. Ezt jelentette ki a valahai onkológus Kásler sámán, aki Orbán népének egészségéért felel, és mindezek után van képe azt állítani, azért nem csípik a búráját, mert magyar és hívő. Ebben a két momentumban, hogy úgy ne mondjuk, aktusban benne van az egész, nagy, kerek nervilág, s még hét nap. Ilyen gondolatok Kásler sámánban vagy a wc-n elmélkedve, vagy kormányülésen születhetnek.

Mindkét helyszín arra készteti az embert, azt tegye, ahogyan Kásler sámán kezdte félresikerült miniszterologiai pályáját, mikor is kiáltványt tett közzé, és plakátokat állíttatott, miszerint az orvosok mossanak sokat kezet, és akkor nem döglünk meg. Dehogynem, hogyha mindeközben fölzabál minket a rák, de Kásler sámán csak legyint, mondván, jóvanazúgy. Eltelten másra gondolni nem is lehet, ha tele van az ember gyomra, megszállja őtet a sztoá.

Ez a jól lakottság nem csak azért játszik most szerepet, mert az ember miniszterügynök elvtárs alkatára gondol, hanem, mert az is kiderült, hogy míg eddig évi huszonöt millióért szállított a Gundel finomságokat a kormányülésekre, most már harmincért teszi ugyanezt. Ez nem tétel, hanem ennek szimbólum-értéke van, miszerint ezek kaviárt meg lazacot zabálva döntenek arról, hogyan sanyargassák szeretett népüket. Ez már-már népmesei elem, és mindent elmond a romlottságukról.

Régi mániám Schopenhauerrel példálózni, akiben volt annyi erkölcsi érzék, hogy legalább kijelentse, nem illendő ürücombot zabálva az emberi szenvedésről elmélkedni, hogy Sziddhartha hercegről ne is beszéljek. Ő, még mielőtt Buddhává vált volna, már rájött a vágyak, azok kielégítése, újra fakadása és így tovább miatt keletkező permanens boldogtalanság megoldására, ami a lemondás, de voltaképp az ő Jézusuk is erről mesélt néhány tiszta pillanatában.

És itt érkezünk el ahhoz, hogy újólag föltegyük a kérdést, miszerint azért nem komáljuk-e vajon Kásler sámánt, mert hisz, vagy pediglen azért, mert szaralak. Ez utóbbi, és a minősítése nem légből kapott, hanem miniszteriális cselekedetei meg mondatai indokolják, és azért sem pikkelünk rá, mint ő feltételezi, mert magyar. Mi is azok volnánk, s hogy magunkat is utáljuk sokszor, nem azért van, mert magyarok volnánk, hanem, mert posteriori vagyunk, és erre jutottunk.

Míg viszont Kásler sámán a priori, tehát mindenféle biztos tudás nélkül csupáncsak érzi a feléje áradó gyűlöletet, s nem gondolkozik el, vagy képtelen elgondolkozni annak igazi okán. Ez az állapot jellemző a NER nagyjaira, akik azt hiszik, mind az összes világ azért tartja köpedelemnek őket, mert magyarok és hisznek. Leveleznek, bocsánatkérést követelnek a terített asztalú kormányülésükön, két pofára tömve magukat habrolóval gázolnak bele az emberekbe, s nem értik, mi a baj.

Vagy csak nem akarják. S bár a két eredő közt a különbség nagy – az egyik ostobaság, a másik gonoszság –, a végeredmény egy és ugyanaz. Ha nagyon akarnám, megvilágíthatnám ezt a a következmény-, és szándéketika felől is, de eszembe ötlik Németh Szilárd sudár alakja, midőn a kondérban kavargatja a velőspacalt, és lemondóan legyintek inkább. Ő is a duci, zsíros ujjaival vetné a keresztet, miközben magyar volna, és ki is merülnének létének okai, indokai és összes jellemzői.

És ezen a ponton jutunk el megint Máraihoz, aki meghatározta azt a fajtát, amit Kásler is magára nézve mérvadónak, egyetlen feltételnek, értéknek és gyalázatnak szabott, hogy ő keresztény és magyar: “Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert keresztény magyar úriember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem keresztény magyar vagy úriember.”

Felteszem, a nyájas olvasó oda és vissza ismeri már ezt a passzust meg a folytatását is, úgyhogy annak ismételt közzé tételétől el is tekintek. A telhetetlen olvasó azonban az írás végén megoldást, jövőbe vivő biztos utat, hogy ne mondjuk, mintegy katarzist követelne, sajnálattal közlöm azonban, hogy ilyen nincsen. Kies hazának jelenlegi halmazállapotában ugyanis Arany Jani úri lócsiszárhoz való viszonya az egyetlen mérvadó gesztus, mármint, hogy félre álltam, letöröltem. Mindenkinek önmagának kell a saját papja lenni ugyanis.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum