Nemzetológia

Kövér bácsi megint kiszabadult a palackból, és azt hitte, mond valamit. Olykor korbácsos tanító bácsi ő, a szertelen képviselő pajtásokat rendszabályozza, máskor pedig filozopter, amit nem nagyon kéne, mert az ország nem kollégium, ahol böfögve lehet álmodozni, aztán meg úgy tűnik, mégis de. Kövér bácsi a filozopter énjét vette elő a Magyar Művészeti Akadémia emlékülésén, és azzal nyitott, hogy a „tanuljunk meg önmagunk lenni, és a merjünk nagyot álmodni gondolatát teszi a közösségi cselekvés vezérfonalává”.

Az ilyen dumák, amiknek az ég egy világon semmi értelmük nincs a lózungok pufogtatásán kívül, az MSZMP Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete ifjúságkutató csoportjának segédmunkatársaként tapadhattak rá. Önmagunk lenni, nagyot álmodni, közösségi cselekedni, vezérfonal: KISZ taggyűlés nagyjából, de ezt csak azért említettem, hogy látszódjék ennek fényében a kontraszt, miszerint kies hazánkban „soha ne lehessen többé mást, mint nemzeti politikát folytatni”. Hogy ez mi, azt konkrétan nem tudom, de ezt is ő mondta a KISZ-es duma mellett.

Az, hogy disznóólba bejelentett, magyarul sem tudó ukrán nyugdíjasok szavaznak ránk, vagy, hogy futballakadémiát csinálunk Szerbiában, netán a Csiki sör tulajdonosát tömjük közpénzzel, Tusványoson szidjuk a Gyurcsány kurvaannyát, vagy talpaink egymásra lépvén zokogunk a Nélküledet hallgatva, hogy ez-e az önmagunk levés és a nemzeti politika, azt én nem tudom, mert nem is tudhatom. Csak annyit látok, hogy fideszista nagyjainknak elkezdett gőzölögni a feje, és ilyen nemzeti kijövések szállnak elő belőle. A dolgot Antall József kezdte egyébként, mint emlékezhetünk.

Köszönjük neki a mai kuplerájt, mert ugyanis ő lett először tizenötmillió magyar miniszterelnöke, ami közben a néhai Fidesz kivonult a parlamentből. Látta azonban Orbán Viktor, hogy ez a zsigeri politizálás hatalmat ér, így ma ő az Univerzum minden szegletében megbúvó magyaroknak nem is a miniszterelnöke, hanem istene és papja egy személyben. Szóval az a gőz, ami most Kövér elvtárs szájából sípol elő, Antall idejében sűrűsödött össze, csak, hogy lássuk a folytonosságot a történelemben. Az ő idejében kerültek elő a szekrényből a bocskais bohócok.

„Trianon óta nemcsak a nemzet egyharmada van kisebbségben a külhonban, hanem Magyarországon még mindig kisebbségben van a nemzeti politika is”. – ezt megint Kövér elvtárs hangoztatta, ami megint nettó hülyeség, és idézni csak azért volt szükséges, hogy lássuk – és gondolom, nem tévedek nagyot – mostantól ez lesz, nemzet, nemzet hátán, a szügye alatt meg a felhőben. Mert ugyanis eddig is az volt, látva a nemzeti dohányboltot meg a nemzeti kutyaszart, ám a nemzet fogalmát most, a Trianon 100 projekt kapcsán adta meg Gulyás elvtárs.

Valami ég és föld között lebegő bigyó lett a nemzetből, egy spirituális izé túl minden érthető köznapi dolgon, amelyet – és ezt a NAT egyik kártékony atyja, a borzalmas Takaró Mihály próbálta megfogalmazni – a magyarságon keresztül lehet abszolválni, ami szerinte erkölcsi fogalom és érzelmi erőfeszítés. Értem én, hogy lebegni igyekszünk, hadonászunk a nagy szavakkal, aztán belehullunk a semmibe, és nem marad ott más, mint az üres pátosz. A magyar és a nemzet ilyen félig már vallási köntösbe öltöztetett lufi, ami előtt le kell borulni, mert csak.

Mezővárosok és vármegyék világa kérlek alássan nagyságos úr, bő gatya, fokos, perzekútor, no meg a deres. Ez a nemzeti politika, ami a XXI. században nem csak anakronizmus, hanem a halál maga. Most már tényleg megérkeztünk a Horthy világba, ami nem csak embertelensége és tévútja miatt volt tragikus már akkor, és még mennyire az száz év után, hanem szellemi restsége okán is, amikor a teljesítmény vagy a gondolat helyett elég volt annyi: magyar, nemzet, mint ahogyan elég most is, csak épp ez nem vezet sehová.

A NER gazdasági, társadalmi, szellemi, erkölcsi csőd. Zsákutcás, sehová nem vivő kísérlet, amely, ha valami módon nem lehet megfékezni, tragédiához vezet. Nem afféléhez, hogy éhen halnak benne az emberek – ahhoz is –, hanem, hogy olyan álomvilágot delirálnak az ilyen Kövér félék, aminek a végén pogózó agytörzsi lények már csak annyit bírnak majd kinyögni, magyar, a román paraszt meg, amikor felfogadja őket idénymunkára, annyit mond neki, nem értem, és a kezébe nyomja a kapát, hogy saraboljon, ahogyan Horthy gazdatisztjétől tanulta.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum