Tapsoljunk

A 24.hu írása szerint a Szent János Kórházban akadt ápoló, aki áprilisban kétszáz órát dolgozott, várta a beígért extraszuper emelt bért, de nem kapta meg, hanem alig több mint százezret. A fertőzött betegek közt dolgozó emberek alapbért kaptak áprilisra, a kiemelt bérezést pedig arra hivatkozva, hogy a járvány már lecsengőben van, megszüntették. Úgy, hogy eddig még egyszer sem adták oda. Akinek karanténba kellett vonulnia, nem a törvényben előírt száz, hanem hatvan százalékos táppénzt kapott, így élünk mi Neriában. A rezsim a fogához veri a garast – hogy antropomorfizáljuk a gyalázatot –, az ápoló nem gázszerelő, és nem mindenkit hívhatnak M.L.-nek sem.

Szarrágó – így nevezi a gazdag és kegyetlen magyar nyelv azt, amikor valaki pitiánerül áll a pénzhez. A Szent János Kórház vezetése ilyen, ha a katonai parancsnok, ha más a bűnös ebben, de még az is lehet, csak az ország maga alkalmatlan arra, hogy benne élni lehessen. A fentiek ismeretében egészen szürreális, hogy Németh Szilárd almát osztogat az egészségügyben dolgozóknak, az ország népe pedig tapsol és tapsra buzdít, az ápoló ezek szerint tapsviharban és harsonaszóra pusztulhat éhen. Tényleg szürreális a világunk, és ezzel a permanens meg idegesítő tapsolással a Brian élete eszelős prófétája jut az ember eszébe, aki szintén tapsra buzdította a bávatag tömeget.

És már helyben is vagyunk. Fel tudjuk idézni a film aktuális jelenetét, amelyben a menekülő Briant követi a tömeg meglelve az ő saruját meg az ő tökét, s midőn beérik őt, a lelkében végsőkig elcsigázott főhős rájuk ordít, hogy menjenek a picsába. A tömeg egyik tagja pedig megkérdi, de hogyan menjünk a picsába, mester? A jelenet annyira bizarr, hogy az ember egyből otthon érzi magát Neriában, ahol a kedves vezető az állami rádióban jelentheti be pénteken reggel, hogy ő máma fickós. Azt tudjuk, hogy Európa ős DNS-e, a magyar faj őrzője hadilábon áll a saját anyanyelvével, de ennyire azért nem kéne, mert vélhetőleg nem azt akarta az éteren át közölni, hogy toszási ingerei vannak.

De akkor vajon mit? Sose tudjuk meg, mert az olyan habitusú tömeg, amelyik a filmben a picsába menés módjai felől érdeklődik, az ilyen fickósságokon sem sokat tűnődik, hanem jóváhagyólag bólint: örvendezzünk, hogy urunk máma fickósnak érzi magát. Ez a tömeg az is, amelyik akkor is elégedett, ha megtudja, hogy a Szent János Kórházban kicsesztek az ápolókkal, tapsol egyet, és teljesítette állampolgári kötelességét, esetleg még a talpaival egymásra lép. Mindez együtt egy jófajta ógörög tragédia hullákkal és kórussal, valamint tapsoló közönséggel. Viszont ez a tömény, házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom fárasztó, nézzünk valami vidám helyet. Imhol egy sajtótájékoztató.

Ezt pedig Németh Szilárd prezentálja nekünk, mint főkatona. Szétfolyik a sok velőspacaltól, díszletként pedig marcona hadfiak jelmezben, hogy az ember sírásig röhögi magát, pedig ez komoly dolog nagyon. Németh Szilárd igen aktív mostanában, hogy állásukat veszített nyomorultakkal akarja föltölteni a seregét. Verbuvál Orbán Viktornak, mégpedig, hogy körbeérjünk, annyi pénzért, mint amit az ápolók kapnak a Szent János Kórházban, tehát semmiért, hogy kuncog a krajcár. A magyar zsoldosok pedig vélhetően háborús helyzetben kapnának – illetve, mint a kórház példája mutatja – nem kapnának extra fizetést, elmenne a kedvük az egésztől, és elveszne a haza.

A pénteken reggel fickós miniszterelnök ugyanis közmunkát és a zsoldot ajánl az állását vesztett magyaroknak, eddig terjed a gazdasági horizontja. Tapsoljunk. Légy nagyvonalú – mondatta ki Füst Milán Störr kapitánnyal az élet elviselésének egyetlen lehetséges módját, és ez a liberalizmus maga. A szarrágók nem nagyvonalúak, a huszármentébe merevedett degeneráltak sem, a fickós, anyanyelvével küzdő miniszterelnök sem. És mindezt látva megértjük ragaszkodását az illiberalizmushoz, a katonásan beszabályozott világhoz, de azt is, hogy hívei mért mennek utána kezükben az ő tökével. Hogy megérdeklődjék, hogyan menjenek a picsába. Ez a világ kétezer éve ugyanaz.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum