Negyedével csökkent a magyarországi fehérgólya-állomány, négyezer pár érkezhetett a tavasszal, ami egy kisváros csupán, vagy egy nagyobb falu. Minek is jönnének ide, ugye, hiszen annak ellenére, hogy ilyen nagymagyar szimbólumok, mégsincs szavazati joguk, holott van bejelentett lakcímük. A fiatalabbak, akik családot alapítanának, nem kapnak CSOK-ot, az öregebbeknek sem jár egy zsák béka még négyévente sem, néhány helyen lemigránsozzák őket, volt, akit meg is ettek ahelyett, hogy gyógyítgatták volna mint magyar gyerekek a hülye nótában. Gilice ám az anyjuk valaga, még jó, hogy nem Cilike, vagy egyenesen Rogánné, ugye.
Régebben jó volt, nem vonták kétségbe a magyarságukat, a bő gatyás emberek örültek nekik, ahogyan tavasszal megérkeztek, és egyáltalán nem firtatták, merre jártak előtte, itt otthon lehettek feltételek és hátsó gondolatok nélkül. Látták, hogy nem géppel szálltak fölébe, bólintottak, lehetett a tehenekkel bóklászni az ingoványos réten, bandázni a tóparton, nótázni a kéményeken. Mostanában meg azzal riogatnak a fecskekomák, hogy ez a hely az ördög tanyája, itt leverik a fészküket, eltapossák a kicsinyeiket. Ilyeneket hallva az ifjabb gólyák persze, hogy el sem indulnak, vagy, ha útra kelnek, Vereckénél elfordulnak vidámabb tájak felé az új időknek új dalaival.
Az öregebbek, mint Kele is, elmesélték a tátott csőrű ifjaknak, régebben nem vonták kétségbe a magyarságukat, nem kellett egymás talpára lépniük, büszkén búslakodniuk Trianon miatt, senki nem kérdezte, mit olvasnak, azt sem, milyen istenhez imádkoznak, és imádkoznak-e egyáltalán. Azt mesélte Kele bácsi, vannak már sokkal jobb helyek is a világban, mindenki döntse el, hová röpül, ő a maga részéről kénytelen vissza, ugyanis az asszonyt ott hagyta az ősszel, mert beteg volt a szárnya, reméli, életben van még. Így maradoztak el a fiatalabb gólyák, ahogy meglátták a hosszan elhúzódó kerítést a magasból, ahogyan ott kanyargott, tudták, hogy eddig és ne tovább.
Azok, akik már évek óta nem ide jöttek tavasszal, lassan el is felejtettek magyarul, törve kelepelték a magyart, a fiókáik pedig már egyáltalán nem beszélték a nyelvet, bár akarták az öregek, de nem is igazán. Megfakult fényképeket nézegettek a családi albumban, a nagyszülőket, déd-, ük-, és Hans Castorp módján ük-ük-ük apákat meg anyákat, ahogyan valami kilenclukú híddal a háttérben büszkén néznek a lencsébe, fejükön kalap, szárnyaikkal pedig markolják a híres, mélytorkú edényüket, amivel a rókát úgy megszívatták. De ki tudja mi az igaz ebből a családi legendáriumból, mi nem, egyáltalán ki tud már akármit is?
Ilyen melankolikusak voltak a hazájukat vesztett gólyák olykor, de a gyerekek nem törődtek velük. Ők már úgy repkedtek a világban, mintha az volna a legtermészetesebb dolog, ráböktek a csőrükkel csukott szemmel egy pontra a földgömbön, s már indultak, is, csak előtte gyorsan megmosták a hajukat. Aztán az ősszel mindenféle rasztafrizurával, oldalukon fekete gólyákkal tértek vissza, szürke fiókákkal meg pepitákkal, hogy az öregebbek már egyáltalán nem értették sem őket, sem a világot. Nézegették a fényképeiket meg sóhajtoztak, mígnem Kele bácsi meg nem unta az egész töketlenkedést, és egy tavaszon az élükre állt.
Vitte őket vissza, röpült a sor elején, hogy elviszi ezt a nyugdíjas bandát vágyakozásuk terepére és honába, csak fogják már be végre a csőrüket. Hosszan utaztak, folyók kanyarogtak alattuk meg hegyek hullámzottak, itt-ott légvédelmi ágyúval tüzeltek rájuk, másutt sörétes puskával, s amikor először süvített el közöttük egy csúzliból kilőtt kavics, Kele bácsi azt mondta, na, itthon vagyunk. Leszállt a kis társaság egy tó partján, hogy körülnézzen az őshazában, a fakult fényképek helyén, de alig is fújtak egyet, amikor egy csapat rohant feléjük egyenes kaszákkal ordítva, hogy migráncs. Na, húzzunk innen a picsába, adta ki az ukázt Kele bácsi, és úgy elrepültek, hogy vissza se néztek soha többé.
Vélemény, hozzászólás?