Ma ontják véredet

Ma délután majd, amikor a kihalt városban, a néptelen tereken és utcákon olyan élesen süt a nap, ahogyan csak Sartre-nál tud Bouville-ben, Németh Szilárd kézfejével megtörli velőtől zsíros ajkait és állát, majd elégedetten böffent: megcsináltuk. Még tán azt is mondaná, Oszikám vagy kérlek alássan. És mind az összes fideszista és kereszteslovag elégedetten néz ki az ostoba, aljas fejéből, hogy megcsináltuk, azaz bevégeztetett, kivégeztük az országot, juhhé. Ki lehet teljesíteni a fideszizmus építését, amely út az orbánizmus felé, ami maga a tökéletesség, abban majd elhal az állam, és életre kelnek a démonok.

Addig is haladunk a fideszizmus útján, Kádár apánk módján ejtve, külön hangsúlyozva a „t” és „j” hangokat, pattogva egymás mellé téve azokat, mert mi nem bunkó, felcsúti parasztok vagyunk. Nem ám, gumicsizmás világpolgárok a szalonban, és nem azt mondjuk, úttyán, akár egy kocsis, hanem eltartott kisujjal beszélünk. De ez mellékdal, viszont mégis elvezet a következő fejezethez, hogy a felhatalmazási törvényt elfogadva milyen zavartalanul is épülhet a fideszizmus, hogy ez mi is, hogy miben kell élni majd ezentúl, bár eddig is. A fideszizmus, az a falusi fasizmus, ez a budiszagú terror, másképpen a parasztok tobzódása.

Mert nézzünk rá csak Németh Szilárd zsíros szájára, aki organizmus ikonikus alakja a fideszizmusnak görög-római műveltséggel, Kósa a kupakjaival, Kásler a tébolytól lázas szemeivel meg a koszos körmével, a gumigatya szagú Novák nacsasszony, a kotkodáló Szijjártó meg az összes többi. Ezek előtt megszűnnek a gátak, ír egy cetlit holnaptól, és annyi. Lefoglalja a boltodat a válság nevében, börtönbe dug a válság nevében, zaklat az utcán a válság nevében, egyáltalán, azt csinál, amit csak akar, s miközben életlen késsel metéli a torkodat, azt súgja a füledbe kéjesen, hogy csak érted teszem, a bűnös lelkedért. Megégetlek, hogy szabadulj a liberális gonosztól, ami megszállt.

Reggel még úgy-ahogy szabadon ébredtünk, mire a karanténos szobába újra ferdén süt be a nap, egy diktatúrában hajthatjuk álomra elgyötört fejeinket. És nem is ragoznám ezt tovább tisztelettel, hiszen már nem tudom, és utána sem nézek, hogy melyik bölcs ember mondta: ha nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Annyit azért még a jövőre nézvést, hogy jól jegyezzük meg annak a dicsőséges százharmincakárhány embernek a nevét, akik ma ezt megszavazzák. Addig is hallgassunk Pilinszkyt Hobo tolmácsolásában: „Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum