Jó svádájú koton

Hogy kamaszok kotont és piát lopnak, az nem egy vaszisztdasz, mondhatni, a legjobb családban is előfordul. Ettől még nem lesz anyagyilkos a fiatal, föl sem kell őt kötni csípőből, ugyanakkor cukorka sem jár neki jutalmul, hanem rá kell ébreszteni arra, hogy ilyet nem csinálunk. S nem azért elsősorban, mert, ha lebukunk, baj lesz, hanem, mert ellenkezik az isteni és emberi törvényekkel, amelyek arra vannak, hogy ne kőbaltával a kézben éljük le az életünket. Ez is a millió éves evolúció része, mert a hüvelykujjunk sem azért fordult szembe az összes többivel, hogy a kotont zsebre tudjuk tenni, ha nem látnak, hanem, hogy ceruzát tudjunk fogni vele, amivel verset írunk.

Senki nem születik szentnek, azzá válni kitartó munka eredménye. Akit farkasok nevelnek, abból farkas lesz, aki meg korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Egyébként a debreceni honvédiskola növendékei loptak kotont és piát, annak az iskolának a tanulói, ahol Németh Szilárd szavaival élve „jó svádájú, ép lelkű, hazaszerető katonákat” nevelnek, akikre óhatatlan szüksége van a nemzetnek. Ezt az ökörséget akkor mondta mindnyájunk kedves Sziszije, amikor nem is oly rég ugyane iskola tanulói análisan vegzálták egyik társukat, ami viszont egy másik hérosz – Kósa Laja – szerint nem is szexuális zaklatás. Valószínűleg hímzőszakkör, mi más is lehetne.

Ebben az egészben az a legszebb, hogy akkor is és most is Orbán médiája azt sivalkodja – gondolom a megadott iránynak megfelelően –, hogy „óriási szükség és igény van a honvédelmi nevelésre a fiatalok körében”, Debrecenben pedig, ahol a fenti két incidens történt, a „jövő katonáit szeretnék nevelni”. Szép, új világ. Nem ez a két ügy – mert, mint mondtam, az ilyesmi a legjobb családban is előfordul –, hanem a hozzá való viszonyulás, ami mutatja a hatalom és kies hazánk szellemi és erkölcsi nyomorát. Az anális zaklatás ügyét ugyanis tíz évre titkosították, a kotont lopókat kicsapták, és az egészet igyekeznek villámgyorsan elfelejteni.

Holott épp ezek mutatják, nem a megtévedt kölkekkel, hanem a rendszerrel van baj, nem „jó svádájú, ép lelkű, hazaszerető katonákat” kellene nevelni, hanem elsősorban embereket. S ami a legelborzasztóbb az egészben, most és ebben az esetben katonai iskoláról beszélünk, mégis az egész magyar oktatási rendszer áll előttünk a mindennapos testneveléssel, az iskolai lőkiképzéssel, az óvodai hazaszeretetre neveléssel, mintha az egész ország egy elcseszett kadétiskola volna. A debreceni példa azt is mutatja egyébként, milyen beteges idea az, ami honfitársainkban bimbózik, hogy a katonaság kell a mai elsatnyult fiataloknak, akkor majd rend lesz.

Hát, nem egészen. Abban az oktatási rendszerben, amely deklaráltan úgymond hazaszeretetre, hazafiságra, másképp szólva soviniszta nacionalizmusra nevel, kotont fognak lopni a gyerekek. Másfajtában is, de míg abban módjuk nyílik arra, hogy emberséges noszogatással rádöbbenjenek, ez nem komilfó, a katonai nevelés azt tételezi, és így is történik – mint Debrecen is mutatja –, egyből kivágják őket, ott marad tehát a frusztrált, sértett, szügyig hazaszerető emberünk, aki majd megtalálja kisiklott életének okát a migráncsban, a románban és a melegben, mert gondolkozni nem tanították meg, és gépnek is rossz lett, selejtes.

A hazáját nem azért szereti az ember, mert beleverik, hanem, mert az indokot és okot szolgáltat rá, verseiben, lankáiban, folyóiban, a benne élő emberekben megleli a szeretni valót. Ez spontán, nem tudatos és nem irányítható folyamat, Radnóti jobban szerette a hazáját, mint az, aki a hazaszeretet nevében őt tarkón lőtte. Ma is, az álmodozó göthes inkább ragaszkodik hozzá, mint a bokacsattogtató kadét, az egyik érzés, a másik színház, de ezt a Fidesz nem érti, mert nem is értheti. Szigorú tartozik-követel rendszer ez, mindennek ára van: én szeretem a hazát jó pénzért, és az anyámat is eladom ugyanennyiért. Hogy a debreceni kadétok kotont loptak, ezért baj.

Nem azért, mert zsebre rakták, hanem, mert esélyük sincs belátni tettük helytelen voltát, mert utcára rakják őket a látszat nevében és miatt, ez tehát nem az ő kudarcuk, hanem a rendszeré. Ez is úgy működik, mint a papi pedofília, amit eltussolunk, a körmenetek csillognak, és az egésznek szaga van. Annyira rohadt csak a kadétiskola is, mint az őt létrehozó és fenntartó rezsim, hazugságra épül egyik is, másik is. Orbán nem szereti a pocakos tábornokokat egyébként, a katona legyen fess, amikor tapsol az évértékelőn. Hogy mindeközben szaros a gatyája és szaglik, az se baj, csak fájjon neki Trianon. Ez az ország megérett a pusztulásra, és a sorsa be is fog teljesedni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum