Kampec dolores C. – Várni

A vodka hamar elpárolgott, viszont a dolgát jól végezte, mert megakadályozta, hogy jégbe záródjék a falu, így Béla azon kapta magát, hogy már csak kettőt kell sóhajtania és itt is a tavasz. Viszont, hogy ez mikor következik be, nem lehetett tudni, amióta a Varázshegyen összekeveredett az idő, gyorsult, lassult vagy megállt gusztus szerint, Macondoban meg már köbe is forgott. Így hát nem volt sejthető, mi várható tőle, az sem, hogy mikor lesz tavasz, és az sem, hogy lesz-e valaha egyáltalán. Ennek csak a rigók lehettek volna a megmondhatói, akikkel Béla cimboraságban volt, jókat beszélgettek cseresznyeérés idején a fa alatt vagy a csúcsain, mert a madarak nem is embernek tekintették őt, hanem egy társalkodó faágnak. Viszont most nem voltak sehol.

A madarak elmondják nekünk, mikor jön a tavasz, írta az újság, és a rigók holléte ekkor derült ki, elmentek a városba celebnek, fotóztatták magukat meg illegették, címlapra kerültek meg videókra ebben az elátkozott modern világban, egyet-kettőt füttyentettek, a sok hülye ember pedig következtetett, kombinált, hogy most a rigó azt mondja, hogy mindjárt tavasz van, míg a másik meg, hogy jajj, hosszú lesz még a tél, pedig csak azt mesélték a szárnyasok, hogy nézzétek ezt a sok hülyét. Béla viszont, aki értett a nyelvükön, ott maradt magára a jégtől gőzölgő vodka fölött, és senki sem volt, aki megmondta volna neki, meddig kell még várnia a kikeletre, amit azért várt már annyira, mert öreg volt nagyon, és ezt ő maga is most vette csak részre.

A várakozás legocsmányabb fajtája várt reá, mégpedig az, amelyikről nem tudható, mikor lesz vége. Mert, ha akár ezer évet is kell viselni türelemmel, míg eljön, amit annyira akarunk, legalább tudjuk, hogy bekövetkezik, az időben elhelyezhetjük a sövényt, jelzőkarókat, gátakat, míg azonban ilyen fogódzónk nincs, akkor a végtelennel találjuk magunkat szemben, ami maga a halál. És mindezt a rigók okozták a rivaldafény miatt. Nézte hát Béla az árnyékok hosszát, a nap állását és a csillagokat, de csak a kémények pipáltak reménytelenül, a duplagyűrűsök sóhajtoztak és a bánatos szeműek klopfolták a húst kilátástalanul, mintha mindig ugyanez lett volna, és valójában ez is volt mindig, mert nem változott semmi sohasem.

Ekkor, a reménytelenség közepén egy alak jelent meg az utca végiben fekete ruhában és kalapban, bronzbarna bőrrel és illatosan, pálcával a kézben és termosszal a hóna alatt, nem jelenés volt és nem álom, hanem hús vér való, és Florentino volt az, don Floro másképpen nézve, aki túlélve és teljesítve a Ferminára való kilátástalan és végtelen várakozását, sőt beteljesítve a reménytelenség célját most Béla segítségére sietett, hogy megtanítsa módszeresen várni őt, ütemesen múlatni az időt. Kanyarogni benne látszólag céltalanul de úgy, hogy végső célunkat soha el nem feledjük, csak zsebre tesszük kissé hogy alkalmas időben vegyük elő, amikor jelesül Urbino doktor a nyakát töri, Béla esetében viszont kivirít a kikelet.

Pedig tudhatta volna Béla, hogy ilyesmire várni nem érdemes, várakozást pazarolni a tavaszra úri huncutság, a lusta feslettség, a lélek elteltségének bizonyítéka, mert várni másokra kell. Fermina Dazára vagy Madame Cauchat-ra, de ezt már Hans Castorp mondta neki, aki szintén megjelent a sétapálcájával, és akkor döbbent rá Béla, hogy mit akar tőle ez a két szerelmes bohóc, mit is beszélnek neki nagyképűen a várakozás tudományáról, mert amit mondanak, érvénytelen. Ha célja van az idő pergetésének úgy könnyű, ha a reggelit várjuk, a király halálát vagy a naplementét, az nem vaszisztdasz, fél lábon ki lehet bírni ezer évet, az az igazi kihívás, ha nem tudjuk, mire várunk és hogy az mikor jön el, sőt, ha el is jött, egyáltalán észrevesszük-e.

Mert a tavasz eljövetele mint kitűzött cél hazugság volt csupán, mert attól nem változik semmi. És ekkor, a reménytelenség elfolyása előtti utolsó pillanatban a cseresznyefa felől felhangzott egy eddig ismeretlen hang, mert ott állt maga elől kikötözve a vénöreg José Arcadio Buendia, és engedelmet kért, hogy beleszóljon a beszélgetésbe kifejtve azt: már számos alkalommal bebizonyította, hogy az idő körben forog, a várakozás gesztusa így értelmetlen, mert ami lesz, az már volt egyszer, ami volt, pedig újra lesz, semmi sem változik és az egész soha nem is ér véget. Már épp egymás torkának ugrottak volna ezek hárman, amikor a Szentháromság téren meglátták Liszt Ferenc ötvenhét éves hóembert, aki pont egy nőt hajkurászott, mire Florentino a maga elegáns stílusában zárta le a vitát azzal: hát, kérem, itt a tavasz.