Látod, ez már pont az

Michael Douglas az Összeomlásban egyszer csak bekattan, baseball ütővel ver szét boltokat, űzött vadként, egyetlen célként megy haza, lövöldöz, míg őt magát le nem lövik. Az emberi lélek örök titok, hogy ki az őrült, az konszenzus kérdése és koronként változik. Például a középkorban az őrült normán kívül eső személy volt, aki tetteiért nem tartozott felelősséggel, sőt, inkább valami misztikum megtestesítőjeként jelent meg az emberek tudatában, mint Lear király vagy Ophelia Shakespeare-nél.

Később az őrült a deviáns megfelelője lett, ami egyet jelent a társadalom számára nem kívánatos bűnözővel, így a bűnözés devianciaként az őrület egy formájává vált. Csak a XIX. század végén jelent meg az őrület betegségként való kezelése, az őrültség diskurzusmódja tehát különböző korokban más és más. Ezt nem ártott előre bocsátani, mert Kövér László interjúja, amiről tegnap értekeztem, veri a maga tajtékos hullámait, melynek következtében a házelnök elmeállapota került szóba, s nem ok nélkül.

A Párbeszéd például szívesen látná Kövér távozását, s nem csak úgy l’art pour l’art, hanem azzal indokolva, hogy a parlament elnöke csak olyan ember lehet, aki „megfelelő mentális és nyilatkozatképes állapotban van”. Hadházy Ákos pedig, akit még élőlénynek sem tartott a házelnök, aggodalmának adott hangot, mondván: szomorú, ami Kövér Lászlóval történt az elmúlt években. Csak tudja, állatorvos, sőt, közelről is csodálhatja az eszelős tekintetét, míg nekünk, földi halandóknak ez a gyönyör nem adatik meg.

Régóta tudjuk, hogy tébolydában élünk, viszont lassacskán el kellene jönni annak az időnek, amikor kiderül, ki az ápolt és ki az ápoló, mert e tekintetben momentán elég nagy a bizonytalanság. Ugyanakkor arra is utalnunk kellene, hogy ezek lopnak, tehát bűnözők, és akkor ez most értelmezésünkben a reneszánsz kori közmegegyezés szerint az őrültség egy sajátos alfaja, vagy pedig elvetemültség. Mindmegannyi feltáratlan probléma, amelynek utána kell járni, hogy a tekintetes bíróság a rendszerváltás után igazságos ítéletet tudjon hozni.

Zaklatott korokban az egyén sokszor gondolkodik el azon, hogy amit átél, álom-e, s ha valóságosnak találja, felteszi a kérdést, ki az őrült, én vagy te, mint Gogol Popriscsinja, vagy a Kádár-korban Müller Péter Sziámi: „…Minket most bezártak ide, mert mások vagyunk/ Mint azok, akik ide bezártak/ Őrület, őrület, de van benne rendszer/ És mi majd jók leszünk egymásnak/ Mi most ne törődjünk semmivel/ Csak hagyjuk, hogy a nevünket üvöltsék/ Gyere, bújj el velem a lépcső alá/ Na látod, egyforma köztünk a különbség…”

És már otthon is vagyunk. Az, hogy Kövér házelnök mondandója miatt felmerült nem is titkoltan, hogy elment volna az esze, számos kérdést felvet. Például a közvetlen környezete, az akla egészségügyi állapotának vizsgálata is indokolt volna, mert mégis csak valamiképp közülük kiválónak tartják, ha már odaültették a magas székbe. De elég csak ránéznünk például Kásler miniszterre, hogy belássuk, az az őrület, ami Kövér szemében csillog, az értelem tiszta sugara ahhoz képest, amit a sámándobos próféta pogózik össze nekünk.

Vagy vehetnénk elriasztó példaként magát az atyuskát, akiről köteteket lehetne megtölteni, s ha megspékeljük az udvartartással, az egy a tábor kétmillió masszív eszementjével, máris McMurphy vagyunk a kakukkfészekben, de ezen a szálon olyan messzire jutnánk, ahonnan nincsen visszatérés. Hadházy szomorkodik, hogy hová jutott Kövér, azt nem mondja meg, hová, de ím, azért sikerült megfejtenünk. S ha már egyszer Sziámihoz fordultam segítségért mondandóm egzakt megmutatása okán, zárásképp is ezt teszem summázatul: „…Látod, ez már pont az:/ Zuhanórepülés…”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
4 hozzászólás “Látod, ez már pont az
  1. Istvan Erdos szerint:

    Jól elolvastam (?), és már majdnem elméláztam, hogyan is lehetne az atyuskával köteleket megtölteni… de aztán hamar (a fejénél, vagy valahol a nyaka körül) leálltam… mégis csak jön az a karácsonyi izé.

  2. Yeti szerint:

    Nincs visszatérés.
    Nem is szeretnék.

  3. Jane Doe szerint:

    McMurphy “ezekhez” képest egy minőség volt, a Száll a kakukk fészkére klasszikusában “…arra tanított, hogy sárkányok nincsenek. Aztán elvezetett a barlangjukhoz.”
    Na, de mire taníthat ez a garnitúra, a Gazda, Kövér és társai? – arra, hogy “Nyitva van a zárt osztály”. Vagy, hogy jó oldalán vagyunk-e a…ketrecnek-rácsnak.

  4. miki1950 szerint:

    Így év vége táján kellemes pihenést, kikapcsolódást és Boldogabb Új Évet kívánok a blog írójának és minden
    itt kommentelő társamnak!

Hozzászólás a(z) Yeti bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!