Totem és tabu

Hogy ezek néhány éve a keresztek mögé bújva rejtegetik a szennyest, az ugyanolyan aljas, mint amikor terrorista egyedek iskolákba, óvodákba kvártélyozzák be magukat abban a reményben, hogy ott nem lőnek rájuk. Olyan emberségben, humánumban bíznak és remélik a menekülésüket, amelynek bennük a szikrája sincs meg, fordított esetben kétségek nélkül elvágnák a kisdedek torkát. Meg is teszik, a menekülőbe és gyerekébe belerúgnak, míg ellenben egy szánkót siratnak, ha kicsorbul, mert azzal, hogy kitették egy elpusztított örökzöld alá, egyben totemizálták is azt.

Ez semmiben sem különbözik az ágyékkötős népek hitétől, de ők keresztény kultúrának nevezik, ahogyan az is ennek a része, hogy az asszony verve jó, meg a medve nem játék. Véletlen baleset egyébként, hogy tobzódik az ország a kereszténységben. Orbán szorult helyzetben volt, már készült ráégni a fasiszta diktátor álarca az illiberális államával, aminek a nevében benne van a lényege, s hogy emiatt ne veszítse el az uniós pénzeket, átnevezte kereszténydemokráciának. Ennyi a történet, s bár, aki gondolkodik, jól tudja ezt, mégis beáll a maszkabálba, amivel legitimálja a gyalázatot.

Ezek akkor jutottak eszembe, amikor itt, a városomban a négy adventi vasárnapon szépen elosztva a polgármester és a három alpolgármestere gyújtogatják meg vasárnaponként a gyertyákat, mindannyiszor egy nagymisét celebrálva mellé, holott, ha nem lennének közszereplők, eszükbe sem jutna templomba járni. Így viszont aktív részesévé válnak Orbán hazugságának, sőt, az ő eszmeiségével és módszertanával legitimálják a hatalmukat, mert azt hiszik, ezt követeli meg a konvenció. Ilyenekkel adnak muníciót arra, hogyha bárki bárhol keresztet állít engedély nélkül, s ráförmednek emiatt, akkor a kereszténység elleni támadásról elmélkednek.

És ezt olyan hangsúllyal tudják mondani, mintha éppen a heréjüket tépnék le a hitük miatt. Ilyenkor, advent idején elszaporodnak a vértanúk, a népek szeme vérben forog, csattog a protkójuk, így merülnek el a szeretethazugságban, hogy az embernek tényleg fölfordul tőle a gyomra. Hogy mi a szent és mit kötelező félve imádni, az konszenzus dolga, hogy miből lesz totem és tabu, az is. Minden hit és minden vallás az ismeretlenre adott válasz, a politeizmustól, amikor minden reszketésnek külön neve van, eljutni az egyistenhitig, amikor minden félelem egy alakban testesül meg, komoly filozófiai tett, de nem több annál.

Ugyanakkor az, hogy egy ember vizet szór egy épületre, s az ezzel megszentelt lesz, semmivel sem másabb, mint amikor Winnetou azt mondja a sápadtarcúnak, ha eléri a totemoszlopot, ott már védettséget élvez. Svejk gépolajjal adta fel az utolsó kenetet, minden viszonylagos tehát, mert amit nem tudunk, az nem fáj. Svejk haldoklója így is, úgy is oda jutott, ahová megszentelt zsiradékkal jutott volna, de nyugodt volt, mert bevonták a cirkuszba. Akinek szüksége van hitre, mert fél a haláltól, éljen vele, aki robottá válna emiatt, az is megteheti. Nincs különbség a két menekülés közt.

Bödöcsnek van igaza, aki, amikor azt mondták neki, a hittel nem viccelünk, és rávágta, dehogynem. Ez pedig Dúró Dóra és becses férje hisztije miatt került ide, akik sátánt kiáltottak, mert egy fadarabot nem engedtek nekik felállítani engedély nélkül, s az a hazugságuk, hogy az különb, mint egy akármilyen léc, attól, hogy merőlegesen keresztbe rakták. Nem az. Konszenzus az egész és konvenció, ahogyan egy hét alatt szent himnusz lett egy giccsből, amit haptákban kell hallgatni, különben az ember a sátán maga. Mindez nem egyéb, mint az ostobaság terméke, meg az aljasságé.

Sajnálatos módon, ahogyan az emlegetett polgármester és alpolgármesterek példája is mutatja, ebbe is beleállnak a népek. Olyan bátor politikust még nem láttam, aki kiállt volna, és nem azt coming outolta volna, hogy meleg. Ehhez van bátorság, de még senki nem állt a publikum elé azzal, hogy én ateista vagyok, vagy legalábbis agnosztikus, mintha ez szégyenlendőbb dolog volna a nemi identitásnál. S amíg ez így van, a kereszténység ordítozásával úgy manipulálják a közbeszédet, ahogy nem szégyellik. Mint ahogyan eddig is. Ebben van bizonyos mértékű erő, amit legyőzni úgy nem lehet, ha gyertyákat gyújtogatunk a téren harangszóra.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum