Aludj el szépen kis Balázs

Lesz megint magyar űrhajós. Kádárnak volt, Orbánnak is kell, csak azt nem tudom, miért kell ebből ekkora faksznit csinálni. Huszonötmillió dollárért bárkit fölvisznek, még magát Orbánt is. Sheldon is megmondta, amikor jó pofát kellett vágnia Leonard útjához, és ez kényszeredetten sikerült is, aztán Wolowitz beszólt neki, hogy egy pokol lehetett, amikor ő az űrbe ment: Nem – mondta Sheldon – nem zavart, már majmok is voltak az űrben. És ezzel lezárta a vitát.

Egyébként már három űrhajósunk van. Egy igazi, a Berci, egy, akit csak kiképeztek, szegény Magyari Béla, és egy, aki csak távolról tagja a nemzettestnek, a Charles Simonyi. Ő már kétszer is elment a csillagokba, volt pénze, kifizette, ennyi, nem kell ezt szétragozni. Mészáros Lőrinc annyiszor mehetne, ahányszor csak akar, futná rá, meg a többi cimborának is. Ők viszont nem vágynak ilyen helyekre, sokkal földhözragadtabbak annál, inkább szaros pelenkát hajigálnak, szotyit sercentenek a foguk alatt.

Nem egy nagy vaszisztdasz az űrutazás egyébként. A Nemzetközi Úrhajós Szövetség kritériumai szerint az tekinthető űrhajósnak, ha valaki legalább egyszer megkerülte a Földet minimum száz kilométeres magasságban, és legkevesebb 8 km/s, azaz 28 800 km/h sebességgel. Ez kutyapöcse, ennyit a kisvasút röhögve tud, csak nem akar. Ennyi kell ahhoz, hogy valaki kilépjen a Föld gravitációjából és keringési pályára álljon, a kisvasútnak viszont ilyen álmai nincsenek, inkább üresen pöfög Felcsút környékén a csillagra vadászva.

Egyébként olcsóbban is megúszható huszonötmillió dollárnál a kaland. Ennyiért a Roszkoszmosz visz el Szojuzzal, hamarosan viszont az imperialista usákos Virgin Galactic úgynevezett űrugrásokat árul majd kétszázezerért. Ennyi még Jenő bácsinak is belefér a sarki kocsmából, két fröccs között kiugrik az űrbe, mintha a trafikba futna át, ájn, cváj, dráj, és már meg is fordult. Nem kell ehhez kormányprogram, meg úgy csinálni Orbánnak, hogy a célja most már a végtelen meghódítása.

Sok mindent lehetne még mesélni az űrutazásról, megemlítek még egy igen népszerű fajtát meggondolásra. A Mars One cég már árulja a jegyeket a Mars utazásokra azzal a kitétellel, hogy ez véletlenül sem retúr, csak odaútra szól, s akit így elvittek a Marsra, az örökre ott is marad. A lehetőségek száma tehát úgyszólván végtelen, gusztus, pénztárca és képzelőerő szab csak határt a röpködésnek, de, hogy valaki ezzel igazolja a nemzeti nagylétet, az az igazán érdekes.

Hogy miről álmodik a lány, voltaképp erről mesélnék álmélkodva, hogy milyen földhözragadt, tyúkszaros, tanyasi falvédő nívón áll a kedves vezető, s ebből fakadólag a rezsim képzelete. Bár ez a köztéri szobraikon is megmutatkozik. Foci, stadion, válogatott, focista, űrhajós, üveghíd, kisvonat, világító keresztek (szaros pelenka). Ezek hivatottak igazolni, mért vagyunk mi a Kárpát-medence kijelölt urai, illetve az egész Univerzumé, ha már Star Wars.

Ez a filozófia (vagy nevezzük megengedőbben világnézetnek, még realistábban elcseszett mániának) manifesztálódik aztán a szfinx méretű Miskahuszár szoborban, amiben benne van a NER egész pitiáner, pökhendi nagyravágyása és ótvaros tapló volta, hogy több már nem is kell. Miskahuszár maga az űrhajó, a megtestesült űrutazás, már csak egy petárda kell a seggébe és mehet is a csillagok közé, a Tejút közepébe hírül vinni az örömöt, hogy a kiválasztott nép, ím életre kelt.

Akinek ilyen álmai vannak, az vagy beteg, vagy egy középső csoportos szintjén van. Egyik sem jobb a másiknál, ha belegondolunk, ilyen munícióval országot vezetni sem piskóta. Ugyanakkor – bár már unalmas – újólag emlékezzünk arra, hogy elhülyülő diktátorok tartják csupán fontosnak az efféle cirkuszt. Például a halszagú finnek nagyon jól megvannak csillagos álmok nélkül is. Igaz, emberfia nem tudja, ki a miniszterelnökük, míg a miénket ismeri mindenki.

Összesúgnak a háta mögött, elborzadva mutogatnak rá és húzódnak el tőle jobb klubokban. Ez az ő baja, az viszont már a miénk, hogy elalvó gyerekünknek nem mesélhetjük, hogy tűzoltó lesz vagy juhász, mert kiröhögnek. Űrhajóst ajánlhatunk neki, meg körzeti párttitkárt, mint kitörési pontot, amitől megfullad a képzelet, és lidérces álmok szállnak egyetlen csemeténkre, amelyben bazi nagy Miskahuszárok tarolják le a világot. Ez egyáltalán nem meglepő, ha belátjuk, a téboly közepén ülünk, és patásujjú rogánok táncolnak körülöttünk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum