Pista bácsi mit akar?

Azt írja az újság, hogy már 791 000 000 000 forintot tolhatott a fociba az Orbán-kormány. Tessenek utána számolni a nulláknak, szerintem ez 791 milliárd, azaz ennyiszer ezer millió. Ennyi pénz szerintem nincs is. Ez már olyan virtuális dolog, mint például, hogyha fölkelek, nem fáj minden tagom, azt sem hiszi el senki. Én legfőképp. Én olyankor azt akarom, hogy teljék le a reggeli üzembe helyeződésem – két-három bögre kávé, pár cigaretta, fél-, háromnegyed óra -, ennyi kell, hogy elérjem az üzemi hőfokot. Én ilyenkor nem akarok semmi egyebet.

Ez az akarat dolog nem azért ütött szöget a fejembe, mert Arthur beleverte (Die Welt als Wille und Vorstellung, tehát a világ mint akarat és képzet), á, dehogy, hanem, mert Gulyás Gergely szóba hozta, amikor indokolni próbálta az indokolhatatlant, hogy miért csesztek (loptak) el ilyen temérdek pénzt, és ezt mondta: „Ezek a pénzek nem az élsportba mennek, vagy nemcsak az élsportba mennek, hanem természetesen a tömegsportba is és az utánpótlásba is. És ha egyszer valóban egy nagyon jó magyar válogatottat akarunk, akkor azt az utánpótlás támogatásán keresztül lehet megvalósítani.”

Mire hivatkozik ez a szerencsétlen? Ki akar egyszer egy nagyon jó válogatottat? Volt erről nemzeti konzultáció? Megkérdezték a Mari nénit? Pista bácsit? Senkit sem kérdeztek, Orbán akarja, s ekképp az ő óhajai, mint a nemzet óhajai jelennek meg, és máris félre siklott a kormányzás. A nép kakaót szeretne, de teát kap. Ideig óráig megy ez, aztán előtör a kakaó utáni olthatatlan vágy, és még csak a nyuszira sem kell ráfogni. Ha nem ilyen debil módon mesélném el, akkor azt lennék kénytelen mondani, ez a diktatúra alapja, a kedves vezető a népre mutogatva csinál azt, amit csak akar.

Diktátorok szeretnek a népre hivatkozni, miközben irtják őket. Ilyen az is, hogy az öregségi minimálnyugdíjat most sem emelték fel, ugyanúgy 28 500 forint, mint tíz éve. Például ezt a számot már megérti a halandó, le tudja fordítani fröccsre vagy csirkelábra, és bár tudom, hogy most a demagógia bűnében tobzódok, mégis így lehet érzékletessé tenni, hogy ezt az emelést egészen biztosan akarja a nép, míg azt, hogy egyszer valóban jó magyar válogatott legyen, nem biztos. Számos ilyen összehasonlítást tehetnék, aminek a mértékegysége kies hazánkban a lélegeztető gép vagy a klozettpapír a kórház mosdójában.

Mindez most már teljesen érdektelen, a pénzt ellopták és lopják folyamatosan, úgy látszik, ez ellen a világ minden hatalma tehetetlen. Nem azt mondom, hogy jól van, de ez van, és azon morfondírozok inkább, mikor, hogyan lesz vége, mert egyszer vége lesz. Hogy ezt megfejthessük, azt kell kiderítenünk, hogy az ilyen Gulyás félék mikor röhögik el magukat, amikor a képtelenségeiket előadják. Mint ez is, hogy jó válogatottat akarunk. Akar a rosseb, még Gulyás se akar igazán, neki ilyen tornából felmentett feje van, tehát tudja, hogy ő sem akar, egyedül a kedves vezető akar ilyesmit, és Gulyás mégis képes röhögés nélkül előadni, amit lerínak neki.

Az ilyen Gulyás félék a bűnösek egyébként, már nem is a kedves vezető, hiszen ő akarhat akármit is, ha az effélék végre nem hajtják, így hát, ha rosszul érzed magad a bőrödben, akkor a sarki fűszeres a ludas, mert ő szavazott rájuk. Pedig vele is kicsesztek, és mégis, mert elhiszi, hogy nagyon jó válogatottat akar, feloldódik ebben az akaratban. Minden diktátor addig él, ameddig vannak Gulyás félék és fűszeresek, a diktátorok is csak emberek, lúdtalpuk van és a fülük lekonyul, kínozza őket a köszvény és bandzsák.

Hatalmuk ormain a népre oktrojált akaratuk van csupán, és csak egy kis gombostű kell, hogy kipukkanjon az a rohadt lufi. Egy szilánk a gépezetben, egy forgács a fogaskerekek között, egy kis szardarab a propellerben. Mindig odakerül, ebben nyugodtak lehetünk. Hogy hogyan, azt senki sem tudja. Annyi elég volna, hogy Pista bácsi azt mondja, akar a rosseb nagyon jó magyar válogatottat, élni akarok, bassza meg a nyúl, és huss, vége is van a rossz álomnak. De az a baj, hogy Pista bácsi ilyet nem mond, mert már elment a kedve az élettől is. Itt bukik meg minden, hogy Pista bácsi nem akar már semmit. Ezen elmélkedjünk máma.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum