Fába szorulnak a férgek

Elmúltak az ünnepek. Bizony, s ilyenkor, mint azt a KFT zenekartól az idők kezdete óta tudjuk, fába szorulnak a férgek. Nemzeti válogatottunk a nemzeti stadionban a nemzet színe előtt nemzeti vereséget szenvedett, és még nemzeti is. Orbán Viktorból „az építő” lett, mint Jason Stathamből szállító, Al Pacinóból meg madárijesztő. Mindenkinek megvan a maga szerepe, az enyém például az, hogy vezessem a vészkorszak krónikáját, benne a kedves vezető botlásait, mert az van. Egy nagy hasraesés a manus, csak ügyesen titkolja.

Az ünnep és öröm óráiban, midőn fürdött a dicsőségben és a stadion fényeiben, bekapcsolva maradt a mikrofon meg a kamera, és rögzített. Ezt: „Ötven évig mondták, hogy nem lehet, meg nem tudom, jó, jó, jó… Ha tíz millió ember nem tud megépíteni egy stadiont, akkor csukja be a boltot. Ne vicceljünk már, ez egy komoly ország.” – Ezt mondta elhaló hangon a kedves vezető, amiből az derül ki, hogy mindenki hülye, ő viszont helikopter, más nem tudta megépíteni, ő viszont igen. És nem veszi észre, nem esik le neki, ezzel azt vallotta be, hogy diktátor.

Csak neki volt az elmúlt ötven évben akkora hatalma, hogy egyet fütyölt, és már építettek is, kettőt toppantott és már kész is volt, ha akarta azt a többség, ha nem, ki nem szarja le, építek, Bödöcs szinonimájával a felcsúti Ramszesz. De ez már lényegtelen is. Mert mint ebből a kis színesből megtudtuk, tízmillióan építettük azt a kurva stadiont, mínusz egy. Mert én nem. Persze így könnyű, ha együtt dobban a szív, tízmillió embernek húszmillió talpa van, ami mind egymásra lép, meg húszmillió karja, keze, azokon százmillió ujjai, mennyi téglát bír az.

El se mondható. De kérdem én, midőn építő seregét számba veszi felcsúti Ramszesz bácsi, hogy a képzeletében mennyien építették mind az ő piramisát, akkor hol vannak a határon túli atyánkfiai, a maradék ötmillió Antall óta, akinek ráadásként miniszterelnöke volt, OVM meg ellátja őket minden földi jóval, pénzzel paripával, fegyverrel, itt szavaznak a nyakunkon, és még csak nem is építenek? Nem keverik a maltert csak beleülnek a jóba? Persze, ha beleillesztjük az Orbán összesbe, amikor nem papírról olvas, hiba nincs.

Amikor árvízi hajós volt, és mentette a hazát, akkor, mint emlékezhetünk, ilyen spontán beszélgetések zajlottak Bakondival a gáton, hogy: „Öblözet – mondja Orbán Viktor. – Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek. – Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit. – Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben? – Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán. – Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még.” Ez sem sokkal jobb, mint a kiinduló tételünk.

Ilyen az, Buddhában testvéreim, amikor elmúlnak az ünnepek, a férgek pedig fába szorulnak. Meg még tuszik, hutuk, kupakok, és mindenféle szellemi ínyencség, illetve a görög-római velős pacalt se feledjük, mint keresztény kultúrát. Ha mindebből úgy tűnne, hogy pikkelek a fideszfiúkra, ez az érzület nem járna messze a valóságtól. S bármi furcsa is, nem az egész cécó, fölhajtás meg a többi tette be a kaput nálam stadionilag, hanem ez a tízmilliós építés, meg az ötven évre mutogatás, amiben benne volt a gőg, hogy na, ki a faszagyerek, csakis én.

Orbán itt úgy viselkedik, mintha a stadionjával megtalálta volna az arkhimédészi fix pontját az univerzumban, amivel kifordítja a sarkaiból a világot. Hát, lófaszt mama (by: Gyurcsány), mert ilyet nem talál Ramszesz bácsi, mégpedig sehol. Mert épp, igaz, hogy nem szédülünk, de a Föld nevű bolygó olyan ezerkétszázzal pörög velünk körbe-körbe mégis, de még a hajunk sem lobog a ringlispílben, ki érti ezt? Ezen felül mintegy százezerrel iramlik a Nap körül, az meg ki tudja mennyivel a Tejút közepén lévő irdatlan fekete lyuk körül. Őrület.

Mindenesetre kétszázötven millió év alatt tesz meg egy kört. Azt meg, hogy maga a Tejút milyen tempóval száguld az ismeretlen semmi felé, senki nem tudja, még maga Orbán Viktor sem. Így néz ki a világ, ha aeterno modo szemléljük, ami hozzáállás megvéd attól, hogy beleájuljunk Orbán véreres szemeibe, de akárki máséba sem. És ez ad erőt ahhoz is, amikor a kedves vezető azt mondja, ez egy komoly ország, akkor, mert bár cserepes a szánk, szélesen mosolyogjunk. Nem az. Ugarnak is másodrangú, orosz gyarmatnak meg kimondottan szar. Ennyit a stadionépítésről szűken, és azt se feledjétek, hogy ti mindannyian személyiségek vagytok. Ez a legfontosabb.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum