NOSZF – NER

Olyan harmincöt évvel ezelőtt lehetett ezen a napon, mégpedig november 7-én, hogy az éjszakás műszakban ücsörögtünk a fűtőmmel a kazánház mélyiben, rohadt nagy köd volt, a gépek meg dübörögtek, hogy a szocialista jómunkásember segge be ne fagyjon. A Március 15. téren volt ez a kazánház, s valami különös okból kifolyólag Lenin szobor állt a téren kezében szorongatva a sapkáját, a másikkal előre mutatva, de ebben nem vagyok biztos már. Mármint, hogy mutogatott az a szobor. Általában mutogatni szoktak.

Kádár rendőrsége éberen vigyázta ezt a műalkotást, hogy valami méltatlanság ne érje, bár elég baja volt így is, mert ahol galambok vannak, ott a szobrok biztonságban nincsenek. Mert ez már a konszolidáció ideje volt, a szobrot senki le sem szarta magunk közt szólván (a galambokon kívül), a rendőrök is, akiket a védelmére rendeltek, reggelig sakkoztak velünk, mert jobb volt ott a melegben, mint kint a hidegben a szoborral. Szólt a vókitóki egyfolytában, és két játszma közt a rend éber őrei jelentették, hogy nincsen semmi baj.

Pedig, ha tudták volna, milyen veszélyes alakkal kvaterkáznak, háromszor is meggondolták volna, hogy sakkozzanak vele. Az én fűtőm ugyanis büntetett előéletű volt, de nem ám szimpla lopás vagy gyilkosság miatt vették el régebben a szabadságát, hanem politikából kifolyólag. Ő ugyanis egy részeg éjszakán a Március 15. tér melletti Pelikán parkban lévő szovjet hősi temető obeliszkjének csúcsáról leverte a veres csillagot. Ezért kapott pár évet, és akkoriban, amikor vele dolgoztam, élénken olvasta Nietzschét meg Szabó Dezsőt.

Ilyen volt az eszmei gusztusa neki abban az abszurdban, amiben ücsörögtünk. Mert gondoljuk meg, az ellenálló sakkozik a Lenint őrző rendőrökkel bűntényének szomszédságában, amely állam ellenes bűnöket veres csillag ellen követett el a parkban, aminek a neve Pelikán. Már csak Virág elvtárs hiányzott a komplett színdarabhoz, de nélküle is egészen élvezetes volt az élet, akkoriban már nem kellett Lenin apánkat tanulmányozni, ahogyan dolgozik, az elvtársak kitüntették egymást, és kész is volt az egész nyüves ünnep.

Már rég túl voltunk a hazugságokon Auróráról, ágyúlövésről és nemes szívű férfiakról, már tényleg túl voltunk minden jón és rosszon. Sakkoztunk. A múlt valóságát átírták már rég, átszínezték-festették, ma meg már nem is tudják a népek, mi is az a NOSZF. Akár lehetne ez: Nem Ottó Szólt Ferinek, vagy akármivel be lehet helyettesíteni, teljesen érdektelen a valaha imádott és rettegett ünnep. Ja, most jövök rá, lehet olyan olvasó, aki tényleg nem tudja – s önhibáján kívül – mi a rosseb is ez a NOSZF.

Nos, tehát: Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Hogy ezt tisztáztuk, képzeljük el azt az ideális jövőt, amikor az ehhez hasonlatos NER jelentése vész el. Már senki nem tudja, mit takart valaha a három betű, lehet akár Ne Egyél Rákot, vagy akármi, amennyit ér is valójában a NOSZF-al együtt. Ennek a NER-nek most íródik a története azzal az ideával, hogy a jövendő generációk azt tanulják, Orbán atyánk kiűzte innen az oroszokat, amiből annyi lenne igaz, mint az Auróra valahai lövése, mint forradalmi jel.

Semmi sem. A történelem már csak ilyen, gusztus szerint alakítják, mint a fánkot, hogy aztán végleg elfelejtsék, mert tegye a szívére a kezét, aki tudja, ki volt például Ehnaton. Na, ugye. Forradalmár fáraó, aki bevezette a bávatag egyiptomiak számára az egyistenhitet, amit ők nem nagyon szerettek, mert kibillentette a bejáratott lelkivilágukat a harmóniából. Mint ahogyan Orbán erőszakolná most a magyarokra Krisztust, pedig nem is akarják igazán. Innen is látszik, hogy igaza volt Spenglernek, de ez messzire vezetne, úgyhogy momentán hagyjuk is.

Egyébként a legújabb kutatások szerint ez az Ehnaton Nofertiti férje és Tutanhamon apja lehetett, és így már érdekesebb talán a manus. Vagy nem. Lám, milyen messzire is jutunk egy hajdani, ködös novemberi éjszakától, ha csak kicsit nem figyelünk oda. Egy tanulság van azért és csupán, hogy amiként a NOSZF most, akképp a NER is le lesz szarva előbb-utóbb, mert a betűszavaknak és a benne rejlő diktátoroknak ez a sorsuk. Ugye, ma Erdogan grasszál elkerítve a bűnös Budapesten, és annyira retteg a néptől, mint a Lenin szobor akkor.

Ebből vonhatnék le messzire mutató tanulságokat, de nem akarok, mert mindenki azt gondol magában, amire csak akar. Én például arra, hogy Lenin, Erdogan megszentelt napján, Orbán uralkodásának kilencedik évében épp mossak vagy takarítsak. Mindkettő ráférne a háztartásra, s ezek most és jól meggondolva sokkal fontosabb dolgok, mint akármely nyüves, narcisztikus diktátor páváskodása. Így az egyetlen helyes magatartás szarni a fejükre, mint a galambok hajdan Leninre. A világ dicsősége úgyis elmúlik, vigasztaljon minket ez a tudat. Kirielejszon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum