Látni, azt nem kell annyira

A friss, ropogós, még át sem adott Puskás Stadion egynémely olcsó helyéről nem igazán látni a küzdőteret. Magyarán, az egyetlen funkció, amivel egy stadionnak rendelkeznie kell, hogy abban meccset lehessen nézni, nem működik. Mintha az autónak hiányozna egy kereke, a televíziónak pedig csak hangja lenne. Jóvanazúgy, közölte a Magyar Labdarúgó Szövetség a hiányosság okán, nem kell ahhoz látni, hogy szurkoljon az ember. Ez, polgártársak, a tiszta, naturális hit, a tárgy nélküli rajongás és a reménytelen szerelem elegye, a haza a magasban, ahogyan bucskázik lefelé. Na, ugye.

Még Micimackó fejtette ki abbéli bölcsességét a pagonyban, hogy sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk, ami a vegytiszta taoizmus, hogy az ember – mackó, Malacka, Füles és a többi – csak van. Csupán létezik, és hagyja, hogy a dolgok történjenek vele. A Magyar Labdarúgó Szövetség legyintése, hogy nem baj, szurkolni vakon is lehet, ha nem is látjuk, minek szurkolunk, lehetne ilyen lemondó bölcsesség, belenyugvás, hogy a világ átfolyik rajtunk, s így válunk eggyé az Univerzummal. Lehetne ilyen micimackós, távoli filozófia, merengés a fövenyen, de sajnálatosan mégsem az.

Valami egészen más. Ez az oly jó ennek része lenni rajongása, ahogyan Balázs Péter valahai színész, most pedig örökös NER direktor sóhajtott fel – mint emlékezhetünk -, amikor feloldódott Orbán Viktorban. A magyar jómunkásembertől is a Balázs Péter féle-fajta szervilizmus elvárt tehát, amikor semmit sem lát a nyüves pénzéért. Jóvanazúgy, oly jó ennek része lenni, egynek lenni az arctalan tömegből, ütemesen tapsolni, talpainknak egymásra lépni, kinyílni, akárha pitypang, szurkolni magáért a szurkolás öröméért, örülni naturálisan, hogy van a stadion, ha el is baszták. Éljen és virágozzék a NER.

A Wembleyt is átépítették nemrég, és hétszázmillió fontba került, ellenben közel harmincezer emberrel több fér bele. Árfekvésében szinte azonos Orbán piramisával, mégis egészen más. Ennek a stadionnak lánykorában, amelyben a nagy magyar diadal megtörtént, volt egy hangrobbanása, egy mellen ütő moraja a játéktér közepén, amitől az ellenfél összefosta magát. A nézők hangja sűrűsödött ott össze, amit ebben az újban is meg kívántak őrizni. Igen ám, de ha koncertet rendeznek benne, ez a tulajdonság a nézőtér egyes részein visszhangosodást okoz, ami nincsen jól, mert az élmény így kárt szenved.

Akusztikai szakemberekkel addig-addig farigcsálták a nézőteret, pár fokkal elfordították az egyik üvegfalat erre, a másikat arra, míg az ütős nézői ordítás, a gitárszóló, semmi nem szenved benne csorbát, minden tökéletes az utolsó pisszenésig. Nálunk meg nem látni a pályát. Olcsó poén lenne most a kultúrák különbözőségén élcelődni, de aki látott már Liverpool meccset, hallotta a You’ll Never Walk Alone-t, tudja miről beszélek, pedig nem is erről akarok igazán. Hanem arról, hogy az nem a szotyola bánatosan sercegő hangja a vezér szájában, hanem a futball ünnepe.

És ez a kettő így együtt, hogy a Puskásban nem látni a labdát sem, míg odaát még arra is figyelnek, mit és hogyan hall az ottani jómunkásember a pénzéért, megint egy szimbólumba rendeződik, amitől az ember lemondóan legyint most már csupán. És ahelyett, hogy szétragoznám a királyság ellenére masszív demokrácia, és a nevében demokrácia, ámde mégis feudális társadalmi berendezkedés közti különbséget, amely ím, a stadionok funkcionalitásában is megmutatkozik, adok egy mesebeli képet megint csak Füst Milántól házi feladatul. Hogy mire gondolt a költő, amikor ezt elibénk tárta, és, hogy mi a tanulság az egészből stadion, Orbán és a kismaci rojtos farka vonatkozásában, tekintettel a krumpli árára. Íme:

“…– Ti vakok, – mondottam, miután a Korán utasítása szerint illő alamizsnát adtam neki, – ti vakok voltaképpen elégedett emberek vagytok. – Az öreg nevetett.
– De csak mi, született vakok, – azt mondja, – aki később lett vak, az nem.
– És mi lehet annak oka, hogy az nem? Mit gondolsz effelől? – kérdeztem tőle.
– Mert az folyton azon képzelődik és gondolkodik, hogy milyen jó dolga volt neki azelőtt, mikor még nem volt vak. És hogy ezek szerint ő milyen boldogtalan most. És hogy mi volna, ha ő nem volna vak.
– Úgy, úgy, ez a képzelet nagy adományából folyó átok, – mondottam én, aztán elgondolkodtam s ő hagyott hallgatni…”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
1 hozzászólás “Látni, azt nem kell annyira
  1. Jane Doe szerint:

    Kísértetiesen emlékeztet ez a miniszterügynök első országlása idején épült Nemzeti Színház esetére, aminél voltak bizonyos helyek, ahonnan a színpadot nem lehetett látni. (Jordán úr tudna erről mesélni.) Nem tudom, mennyi abból a városi legenda, hogy ezeket a helyeket kedvezményes áron kínálták a Vakok Szövetségének…, de, ha a stadion hasznosítására gondolok, hááát…, nos, kiknek?

Hozzászólás a(z) Jane Doe bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!