Zakatol a szentcsalád…

Ha most folytatnám a verset, amit a címben kezdtem el (áldott emlékű Petri György: Apokrif), akkor a NER egy elnyújtott visítással küldene máglyára, és nem azért, hogy lelkem tűz által tisztuljon meg, hanem, ha lehet, végleg elenyésszen. Milyen jó, hogy ezeknél nem játszik a Nirvána, de az már egy másik történet, egészen messzeringó.

Borkai polgármester álló és mozgóképek tanúsága szerint minden bizonnyal kefélt kétes lányokkal kétes társaságban, mint ahogyan Wittinghof polgármester is az ellenkező oldalról. Az ilyen aktusokról döntse el mindenki, illendő vagy nem, etikus vagy mocsadékfajta, gusztusok és ingerek egészen eltérőek lehetnek, így, ami az embert ebben az egészben írásra birizgálja, az Borkai reakciója tegnap reggel.

Miközben a fél ország csodálhatta a löttyedt seggét ütemes mozgások közepette, a tagadás második fázisát odahagyta, és ellentámadott. Az első fázisban sem azt hangoztatta, hogy nem ő kefél a képeken, hanem az ellenzék mocskosságáról értekezett, mint ahogyan joggal tette ezt a fideszi szivárogtatókról Wittinghof is. Egy alapvető és lényegi különbség azonban akadt a két tesztoszterontól tocsogó férfiúban, mégpedig az, hogy Wittinghof nem vonta bele a játszmába a családját.

Borkai viszont igen. Szombat reggelre kelve azt láthattuk a közzétett képén, hogy ott áll nejestől és gyerekestől együtt, alája pedig ezt írta: „Együtt jóban, rosszban.” Ez egy beismerő vallomás egyébként, engemet viszont az a metódus érdekel, ahogy ezek a családot kezelik, s benne a nőt és szexualitást, mert ideális esetben az is van benne. Más kérdés, hogy fideszi olvasatban kizárólag gyerekcsinálási szándékkal.

Azt a lerágott csontot nem kezdem el újra csócsálni, hogy mire tartják ezek a nőt – mosogatás, szülés -, hanem ezzel párban, ezt kiegészítve mintegy az érdekel inkább, hogy milyen hazugságok tárgya és alanya a család, amely a rendszerben a nemzetfenntartó, szaporítási gépezet, a fényképezőgépek számára mosolygós, közös fagylaltozás a gyerekekkel, amúgy belülről meg maga a pokol.

Olcsó poén volna azt mondani, hogy csak rá kell nézni a mi firts ladynkre, akinek az arcára van írva a férje minden erőszakossága, az összes ráncán látszik életének minden szenvedése, de nem azért mert öregszik. A család a NER-ben a takaró, mint ahogyan minden konzervatív társadalomban is, és kevesen lázadnak ellene, nem minden háztartásban van egy Ibsen-féle Nóra, pedig lehetne. Sehol az életben nincs annyi elfojtott szenvedés és gyűlölet, mint a mosolygós képeken a külvilágnak mutatkozó családban, ahol, ha elmegy az utolsó vacsoravendég is, elszabadul az ordítás.

Irodalmi művek garmadája foglalkozik ezzel, mégsem néz vele szembe senki. Így nézhetjük Borkai képét a családjával a nagy kefélések után, aminél nagyobbat kevesebbet lehetne hazudni, de erre épül a rendszer, és erre épült száz éve is. A katolikus családok érettségi után kuplerájba fizették be a gyereket, hogy a lenézett kurva tanítsa meg neki azt, amit ők is csináltak, csak nem merték bevallani és beszélni róla.

Óriási hazugságba próbálják meg belegyömöszölni az egész társadalmat, amelyre viszont az fogékony is, ezért éri meglepetésként, hogy a szent életű fideszkádéenpés kurvázik, holott sejthető, csak mázzal van bevonva. Egyik sem különb a másiknál, csak ki milliárdokért lesz cemende, ki, pedig pár ezresért, a baj az, éspedig nagy baj, ha mindezt ájtatos köntösbe bújtatják és hazudnak róla. Talán ez a legnagyobb hazugság, ami mostanság alakul a NER-ben.

Bűntelen ember nincs, szentek sincsenek, élet van. Borkai a legnagyobb ocsmányságot akkor követi el, amikor az orgia után azzal takarózik, a családja mégis, és mennyire szereti, holott ott pusztul el az összes tagja a fájdalomtól, mégis vigyorognak az oldalán. Ebben benne van romlott hazánk összes jellemzője, hogy hazugságra épül az egész. Hazugak az eszmék, romlott az erkölcs, a gazdaság árnykép a falon, az éthosz lufi. Ki fog pukkani.

Ui: Iderakom a verset, amiből a címet loptam, csak, ha valaki kíváncsi lenne, ne keljen sokat keresgélnie: „Zakatol a szentcsalád/ Isten tömi Máriát,/ József nem tud elaludni,/ keres valami piát./ Nem lel, felkel. Pizsamára/ húz fel inget és gatyát,/ lemegy a Háromkirályba,/ hogy egy fröccsöt legalább/ -„Megint Isten?”/ -„Az hát, megint.”/ Sóhajt, nagyot húz és legyint:/ -„Különben,/ múltkor kivertem a huppot./ Ha az orrom elött dugtok!/ -de így megmondtam a Marinak,/ legalább tartsad a pofád, úgyis szól, mint a földrengés/ mindig az a rohadt ágy,/ közben – de komolyan! – ne halljak/ több ha-ha-ha-halleluját!”

Így valahogy, Krisztusban testvéreim.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum