Kásler éji dala

Kásler minisztert végleg elvesztettük. Bár sohasem volt a miénk egészen, most viszont teljesen elvitte őtet a rézfaszú bagoly vagy a ludvérc. Van úgy, hogy egy ember beszél, látjuk, hogy mozog neki a szája, halljuk a hangokat előtörni belőle, mégsem megyünk semmire sem az előlüktető kontrollálatlan hullámokkal, amelyek csak terjednek, míg akadály nem kerül az útjukba, mondjuk, egy iskolaigazgató füle. Kásler miniszter ugyanis a Klebelsberg Központ intézményvezetőinek kinevezési ünnepségén hozta magával a feudalizmus dögletes leheletét és az ostobaság kénköveit.

Amiben az az elborzasztó, hogy ezek az emberek aztán megtérvén iskolájukba ilyen hülyeségekkel etetik a tanárokat, ha meg akarják tartani az állásukat. A tanárok pedig tovább fertőzik a gyerekeket, szintén, mert meg akarják tartani az állásukat. A gyerekek pedig, nos, ők a gyerekek. Ha az édes jó anyukájuk és apukájuk megóvja őket az iskolai ártalmaktól, akkor akár normális felnőttek is lehetnek. Viszont kevés anyukának és apukának van annyi pénze, ideje és főként késztetése arra, hogy kivédje az iskolai rontást, így sajnálatos módon a gyermek elhülyül. Mondjuk, ez is a cél, ezért is tartja ezt a Káslert a köpcös.

Kásler miniszter „emberhez méltó életformát és gondolkodásmódot” akar közvetíteni a csiszolatlan lelkeknek, ami a NER-ben kivitelezhetetlen feladat. Az organizmusok ugyanis a mindhalálig és reggeltől estig végzett munkára vannak tartva, ez az életforma, meg a szotyola. A gondolkodásmód pedig az idegen utálatától a hajléktalan nyektetésén át a menekült éheztetéséig terjed, megspékelve a lopás szentségével, hogy egyéb nyalánkságokat ne is soroljak ebből a romló világból. De Kásler miniszter mondott mást is, amitől ilyen dohos szag terjengett és tömjénfüst. Amit hablatyol, abban a szavaknak egyesével van is jelentése, mégsem érthető, mit is akar.

A koszos körmű azt szorgalmazza, hogy „a gyerekek az ősi kultúra, értékrend, az európai és keresztény értékek mentén élnék le az életüket, abban, ami a magyarság elmúlt ezer évének gondolatiságát meghatározta”. Ezen most így külön, szavanként lehetne élcelődni, de ehhez nekem már semmi kedvem. Elég csupán, ha megérezzük belőle a monolit, masszív korlátoltságot, ahogyan odahányja a szavakat, hogy ősi, keresztény, ezer év, ilyenek. Nem tudható mit is akart a költő, de a balladai homály jött össze neki, és arra kell rájönnünk, hogy Kásler miniszter voltaképp misztériumjátékokat tart szünet nélkül.

Kis híja van, hogy nem fordul ki a szeme és vonaglik az ördög szorításában, aki jószágot állandóan megidéz. Kásler miniszternek izzadság és fokhagyma szaga van, feszületet hord a zsebében és szentelt olajat, habitusában pedig inkább egy tébolytól szenvedő remete. Ez is szép foglalatosság, ha nem terjeszti az igét a hős, de terjeszti, és mennyire, hogy nagyon. A következő tétele, hogy „az emberi élet célja a gyermek”. Különös meglátás, ami egy kőszáli kecske agytörzsi működésével azonos. Istennek állat nevű teremtményei, akik az ösztönök által irányítottak, nos, ők ilyenek. Evés, az élet féltése és a szaporodás kényszerítő ösztöne. Ezek működtetik a kecskét.

Kásler miniszter fentebbi olvasatában az embert is. „Az emberi élet célja a gyermek” – ez megható és érzelemdús, a magam részéről azonban más célokat is látok, sőt, például Madách a tragédiájában rengeteg szöveget szentelt a cél keresésére. Végig ment az egész nyüves történelmen, de alig is találta. Ezek meg, akik a nemzeti Madách-csal kurválkodnak nemzeti ünnepen a nemzetiben, mint valami kinyilatkoztatást fogalmazzák meg: a cél a gyermek. Ebből is kitetszik a rendszer, s benne Kásler miniszter gazdag gondolatisága, amely egy kecske nívójával korrelál, de ne legyünk telhetetlenek.

Mindez azt mutatja, hogy a NER agyilag zokni alattvalókat óhajtana, ezen kívül azonban sajnálatosan egy teáskanna dús érzelemvilágát várja el a hívőktől. Ugyanis tetézve az eddigi örömöket, Kásler miniszter mintegy slusszpoénként azt is kinyilatkoztatta, hogy „a családi lét értelme a nemzet fenntartása”. Én ehhez már nem teszek hozzá semmit, csak elmélázok, hogy nem lennék a miniszternek sem a gyereke, sem a felesége, ahogy ránk néz, és egy lukas zászlót lát a szemünk helyén. Ezt most itt nem azért adtam elő, hogy elborzasszak akárkit is, mert ezt már rég tudjuk. Hanem így iskolakezdéshez közelítve arra intenék inkább, hogy óvjátok a gyerekeiteket ezektől. Óvjátok nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum