A célpont te vagy

Megkaptuk a pofánkba a setét jövőről szóló iránymutatást. Tusványoson kaptuk meg szokás szerint, ahol államalapítóként fogadták Orbán Viktor Mihályt a kilóra megvett székelyei, Lovasi András is beállt a sorba, valamint medve hajkurászta Rogánné haverját állítólag, aki viszont minisztériumi kifizető ember is, ám nem érte utol. A világ azonban nem ezért tébolyodott, hanem, mert van benne egy Orbán Viktor Mihály, meg a rendszere és a tenyésztett alattvalók. Viszont rajtuk kívül mindenkinek jaj lesz most már. Valamint alkonyat.

Két dologról érdemes szót ejtenünk abból a katyvaszból, amit a kedves vezető elénk fosott, hogy mik a tervei még földi pályafutása alatt. Tizenöt évre tekintett előre, tizenöt év harcot vizionált, nem konkretizálva a pusztítandó vasutat vagy gyárüzemet, nem megnevezve Gyurcsányt, a Sorost vagy a gyerekeiket. Az írmagjuk, ugye, mint a mesékben és náci álladalmakban, az aggastyántól a karonülőig, nőtől partizánig bezárólag. Az ellenség a liberalizmus maga immár, mint kiderült, amely gyűlöli Orbánt Viktort többes számban.

Két dolog kiemelendő tehát, és elsőként az, ami van. Mint megtudtuk, az illiberalizmus már néven nevezhető, már működik, és keresztény szabadság a neve. Pedig jelzős szabadság nincsen, mint tudjuk a történelemből, hanem szabadság van naturálisan. A jelzős, esetünkben keresztény szabadság a más kárára működtetett szabadság, tehát elnyomás, ha úgy tetszik, diktatúra. A keresztény szabadság mibenléte sem definiált tudományosan, rosszmájú elemzők szerint a cimborák lopásának szabadságát rejti a friss, eddig nem ismert fogalom.

A másik ugye, mint említődött, ami lesz, s ez tizenöt év szünet nélküli küzdelem a liberalizmus ellen, mint Orbán Viktor Mihály élete értelme még gyalázatos megdöglése előtt. Fölteendő tehát az az aggodalom, hogy a liberalizmus elleni fenekedés úgy esszenciálisan mi ellen irányul, és ez a szabadság, mint az ember lapvető szükséglete ellen lesz. A vallás, a gondolkodás, a tanulás, a nemi irányultság etc. szabadsága ellen való küzdelem lesz, fogalmazhatnék úgy is: keresztény terror lesz. Még inkvizíció is lenne, ha lehetne.

Bármi fura is, amikor államalapítóként köszöntötték ezt a redves idiótát huszárgúnyába bújtatott bohócok, nem mondtak badarságot. Az ő államuk jött létre a valamikori Magyar Köztársaság füstölgő romjain, a csápoló rajongóké és kivételezetteké, az élet féltett gyermekeié, a feltétlen híveké, a szolgalelkűeké. Aki rajtuk kívül van, az a hat, hét, nyolcmillió, az nem a keresztény szabadság része, az illiberális állam nem érte van, hanem ellene csakis, és az elkövetkezendő másfél évtizedben még inkább ellene lesz.

A liberalizmus voltaképp egy eszme, amit szavak, gondolatok, s azok hordozói, az emberek testesítenek meg. Egy eszme ellen rajtuk keresztül lehet hadakozni. Ha figyelembe vesszük, hogy az intézményrendszerek, az oktatás, a tudomány, a művészet, legfőképp ezen belül az irodalom, az egyházak, és a többi már mind-mind az illiberális állam, új nevén a keresztény szabadság szolgálatában állanak, ezeken farigcsálni már nincs mit, így a nagy küzdelem az elfajult gondolat utolsó hordozója, az ember ellen lett itt nekünk meghirdetve.

A célpont tehát más tereptárgyak fogyása okán te vagy. Az elfajzott ember, aki nem illik a keresztény szabadságba, az isten, haza, család vérgőzös, homályos, nacionalista-fasiszta ideájába, és úgy összességében, aki nem szeretne Horthy orbániasított Magyarországán élni. S hogy a kedves vezető nem ezt mondta? Hitler sem mondta ki soha, hogy a zsidókat ki kell irtani, megtették, akik értették a vezér burkolt óhajtásait. Bayer is már rotyikat verne szíve szerint, és mindig, mindenhol lesz, aki tetté váltja az elvadult gondolatot.

Ilyeneket mondott tehát Orbán Viktor Mihály a tusványosi ganajban, és ezzel a szájjal megy a héten Ursulához, hogy az új főnéni legyen jobb szívvel hozzá. Ahogy a csillagok most állnak, azzal is lesz, itt hagy tehát minket magunkra. Az egész elcseszett Európa magunkra hagy, amíg a német multinak magyar gyárakban ukránok és vietnámiak termelik a profitot fingért és hugyért, mert a kedves vezető eladta őket rabszolgának, mint ahogyan a sorba beálló magyarokat is. Gondoljatok tehát testvérek Petőfire, és válasszatok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum