Az a bűbáj van most gyerekek, hogy, mint ismeretes, a Petőfi Irodalmi Múzeumban erőtér van, hogy zúg-csattog rosseb módján vagy aeternitatis. Irodalmi erőtér Demeter nertárs delírje szerint, hogy bemegy oda a vézna, szemüveges, pattanásos kis költő, és páncélban, paripán, haja lobogva, tízkilós nemzeti eposszal a hóna alatt, Attila tragédia-trilógiával és Orbán családregénnyel (A kőbányász istentől való gyermeke) tér ki onnan, talpai egymásra lépnek és kokárda van a lukában, valamint négy gőgicsélő kis magyar. Meg egy vak komondor.
A PIM-ben Esterházy, Kertész bábukat, Spiró figurákat hajingálódnak a tatamin, püfölik őket a szorítóban, dárdákat döfnek beléjük rituálisan, és fölgyújtják azokat könyveikkel elegyest hamuig egészen. Viszont-ellenben Szabolcska Mihály ércből való szobrát emelgetik, meg Vass Albertot olaszi márványból, illetve Tormay Cécile-t bronzaranyból, amitől izmaik megfeszülnek az agyukban, párhuzamos sávokba rendeződnek a neuronok és rend lesz a világban, nemzeti, mély és kérlelhetetlen rend szöges csizmák csattogásával a térköveken.
Így újul meg irodalmunk, születik világra a liberális hamuból, friss módon ábrázolva az újszülött világot, ahogyan az eke is új barázdát szántott Solohovnál a kozák falu szocialista átalakításakor, hogy még Sztálin elvtárs is elégedetten böfögött. Orbán elvtárs is böfög, zsíros a szája neki a pacaltól, ámde nem olvas. Ennek az összes gondját erre a Demeterre hagyta, aki roskadozik a terhek alatt, és újságírókat is tenyészteni óhajt az új világ hiteles ábrázolásához és is. Újságírói erőtér is lesz a PIM-ben, ösztöndíjjal, paripa, fegyver, mert pénz az van dögivel.
És itt kezdődik el minden. Ez a világ teremtésének kiinduló aktusa, az első nap, maguk a csillagok. Mert ez a Demeter azt mondta, ha a palánta elszánt keresztényileg, tud alanyt és állítmányt egyeztetni már az ösztöndíjából, bekezdéseket sorolni, egy, kettő, mennyi, akkor némi alaki gyakorlat, menetelés, éneklés, pitypang-ábrázolása nyíláskor és talpak egymáshoz érintése után kieregeti őket az életbe. A vérzivatarba, hogy énekeljék meg, amit látnak nemzetileg és keresztény módon, dübörgő jobban teljesítést és letaglózó sikereket.
Áll a slapaj hát az életben, annak is a közepén, benne a zúgásban, csattognak körötte a metrók, négyes, ötös, hatos, mind az összes metró robog erősen, labdák szállnak az égen, családok éve zászlók lobognak a hidakon, kórházak zárnak be, hajléktalanok pokróca ég, minden térkő, csupa térkő, amikor a szemben lévő szökőkútból kiemelkedik akárha Poszeidón, rég elsüllyedt U-boot, sellő vagy leveli béka Berki Krisztián maga. Csorog róla a víz, vasalt heréi villognak, és belemondja a levegőégbe, hogy főpolgármester leszek meg katona.
Vadakat terelő juhász valamint. Fölbukik az árból, megijeszti a slapajt a heréje éle, a vasalás csillogása, arcának ősidős vonalai, fölfújt izmai, elméje derengése. Ott áll a slapaj előtt enmaga, az élet, és a zárt osztály, hogy a slapaj el is menekül, fut, szalad. Zamárdiig rohan lányos zavarában, ahol migráncsozva vernek embereket, rúgják le a veséjüket nekik, mert futballisták is a karate kölkek, az élet féltett gyermekei, császárai, az erős, nemzetféltő vadbarmok, akiknek épülnek a stadionok, fütyöl a madár és kel föl a Nap kizárólag és csakis.
Áll a slapaj a Zamárdiban, hordják szét a Balatont körüle, viszik a nerhuszárok vödrönként, rohad le a tó, rúgják a migráncsok veséjét, de ebből nem bukik föl egy Berki se, Lölö tűnik elő meg a vej, a nemzeté, a slapaj menekül, de nem gyön a vonat, kétszáz percet késik, zúg az egész rohadt Magyarország, csattog a síneken, zakatol majd közéjük esik. A slapaj elsírva magát mondaná az Úrnak, hogy ijessz meg engem Istenem, szükségem van a haragodra, de ilyet ő nem ismer, se a Cécile ilyet nem írt, se az Albert, mert ebben semmi erő, csak a szépség.
Hüppög hát a slapaj, sírdogál-kesereg, keresi az alanyt meg az állítmányt, de nem leli, hiába, egyik sem passzol a másikhoz, hibás a csomag. Ám a Demeter bácsi segít, elébe teszi Novák elvtársnő örömeit, hogy mennyi babaváró van már. Egyenként ünneplik ezt, minden újabb babavárónál járja a csárdást Novák elvtársnő, s akkor a slapaj elnyugodik, az erőtér óvó kebeléből passog kifelé, hogy lesz szöveg, babák lesznek benne, sok baba többes számú állítmánnyal. Berki heréje éle meg csillog, akárha kard, és üvegszamovárként elhúz a fejük fölött az ötös metró maga, fakockával ékelve az ajtaja.
Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása