Tihamér, Tihamérunk

Nagyot változott a világ karácsony óta a kertben, ahol, mint emlékezhetünk, a körtefa alatt egymás mellett lakott Tihamér, az egér az egyujjas kesztyűjében, mellette pedig az ötujjasban a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya. Ahogyan elmúltak az ünnepek, mindenki élte a maga megszokott és szánalmas életét. Tihamér bömböltette a zenéjét, egyre vadabbakat, néha bulizott a haverokkal, máskor beszélgetett velük irodalomról, fizikáról és matematikáról, és az egészről így együtt, azaz a filozófiáról. Olykor helyre kis kis szabadegyetem volt nála, rágcsálták a sajtjukat, bagóztak, kávéztak, iddogáltak, és a bergsoni szubjektív időről, Kierkegaard etikai stádiumáról vagy a Nirvana anyagszerűségéről, elmélkedtek, s arra jutottak, hogy a jó Sziddhartha a fekete lyukakról mesélt Einstein előtt kétezerötszáz évvel, következésképp a herceg marslakó volt. De ilyenkor már nagyon részeg volt az egész társaság.

Az ötujjasban a rövidlátó hangya csak imádkozott egyre és mind többet, már teljesen elment az esze. Terrorizálta a pockot, a cinkét, a békát meg a szarvasbogarat, állandóan misére hívta őket, ha nem mentek, ordítozott, teliaggatta feszülettel a kesztyűt, műanyag szenteltvíztartót tett a bejárathoz, és egyfolytában tömjént égetett. A pocok, a cinke, a béka és a szarvasbogár nem is bírták a bigott barommal – ők panaszkodtak így Tihamérnak -, és elköltözött mind az összes a kert másik végébe. Ki gyufaskatulyába, ki egy cipősdobozba, ami huzatos volt, de legalább élhettek zavartalanul. Alig is mentek el az elüldözöttek, megjelent a rövidlátó hangya fia a családjával, három gyerek meg egy dagadt feleség, és onnantól fogva még nagyobb lett a szenteskedés a szomszédban. A gyerekek jézusosat játszottak, Tihamért valami miatt kufárnak nevezték, csúzlival lődözték, és azt ordibálták neki, hogy pokolra jut, ilyenek.

Tényleg pokol lett az élet a körtefa alatt, főleg akkor, amikor az új jövevények fölvették a CSOK-ot, még két ujjat varrtak a kesztyűre, és megérkezett a rövidlátó hangya lánya is, megint csak három gyerekkel, egy bazi nagy Matchbox kisbusszal, és egy eszement férjjel, aki gregoriánokat énekelt, de úgy, hogy még Tihamér Clashét is elnyomta, ami dübörgött neki, hogy elviselje az életet. Egy nap aztán arra ébredt az egerünk, hogy szögesdrót kerítést húztak a két kesztyű közé, egy bazi nagy keresztet állítottak a határra, amely éjjel úgy világított, hogy nem lehetett tőle aludni. Kis tavacskát építettek stadionnal a partján, kis villanyvonat pöfögte körbe, és az áramot Tihamértól lopták hozzá. A hat hangyagyerek a kerítés mögül ordibálta Tihamérnak, hogy migráncs, erre ő kitette a hangszórót az ajtaja elé, tuareg bluest játszott nekik, Tinariwent, amire műanyag tankok jeletek meg és lőni kezdték a kesztyűjét.

Kovácsné már meghalt karácsonykor az udvarhoz tartozó házban, mint emlékezhetünk, Tihamér el is siratta. De most elkeseredésében bekopogott az öreg Béla bácsihoz, hogy segítsen már valamit, benne azonban nyoma sem volt a spritualizmusnak, s ahogy meglátta őt, seprűt ragadott, hogy a világból is kiveri. Gondolhatjuk, a lét milyen mély bugyraiban járt már egerünk, hogy a macskát is felkereste, gyilkolná már le őt, de a bajuszos kiröhögte, mutogatta a Whiskasát, hogy ezek után ő egérhez hozzá nem ér. Ám Tihamér mindenre gondolt, kihúzta a hóna alól Vian Tajtékos napok-ját, és arra kérte a bajuszost, olvassa el figyelmesen, s ha megértette belőle a lét elviselhetetlen könnyűségét, és készen áll segíteni, kopogjon be hozzá. Biztosra ment egyébként, rózsaszín kiemelővel megjelölte a fontos részt:

“…– Dugd a fejed a torkomba – mondta a macska –, és várj.
– Lehet, hogy sokáig tart? – kíváncsiskodott az egér.
– Addig, amíg valaki a farkamra nem lép – felelte a macska –, gyors reflexre van szükségem. De ne félj, kinyújtom a farkam.
Az egér kifeszítette a macska állkapcsát, és bedugta fejét hegyes fogai közé. De szinte rögtön kirántotta.
– Hékás! – mondta az egér –, csak nem cápát ettél reggelire?
– Ide figyelj – mordult rá a macska –, ha nem tetszik, elmehetsz. Én utálom az ilyesmit. Intézd el magad.
Úgy látszik, megharagudott.
– Ne bosszankodj – kérte az egér.
Behunyta kis, fekete szemét, és visszadugta a fejét a megfelelő helyre. A macska óvatosan az édes kis szürke nyakra illesztette acélos szemfogait. Az egér fekete bajsza elkeveredett az övével. Kinyújtotta lompos farkát, és kiszolgáltatta a járda kényekedvének. És akkor énekelve arra jött a Szent Stricius-árvaház tizenegy világtalan leánynövendéke…”

Két nap múlva kopogtak, az ajtóban a macska állt. Intett a fejével, hogy mehetnek, s épp jókor. Ahogyan indultak a kert végébe, a műanyag tank lövedéke cafatokra szabta az öttujjast, a hangyakölkek ordítottak, a rövidlátó hangya misére indult, és a lánya akkor súgta az ura fülébe, hogy terhes újra. Király, mondta a korlátolt férj, és rázendített egy gregorián slágerre megint. Kilenc perccel nyolc óra múlt épp.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!