Az éhezőművész

A városban, a lankás dombok alatt, patakoktól ölelten valaha rengeteg szegény élt háborítatlanul. Mindenféle szegények, tisztesek és nem tisztesek, sőt, tisztességtelenek is, valamint lelki szegények. De ők sem voltak igazán boldogok, hiába hitegette ezzel őket a próféta, mondván, hogy övék a mennybolt. Mindegyik szegény valami különös okból itt, a poros földön akart boldog lenni, ebben a városban és lehetőleg abban az időben, amikor ő is él. Nem majd, s akkor, ha fölnő és nagy lesz, ha elmúlik a válság vagy leomlanak a díszletek. Ilyen hedonista szegények voltak ezek, az itt és most megszállottjai, mintha elrugaszkodva a valóságtól az lett volna a homlokukra tetoválva „Carpe diem!” – pedig nem is tudtak latinul. Csak egy-kettő, de ők is elvadultak már, bicskával nyírták a szakállukat, a fülük pedig lekonyult.

Amikor a Tábornok kihirdette, hogy birodalmában nem tűri a szegénységet, meg is indult a harc nem a szegénység, hanem a szegények ellen. Nem az okot akarta megszüntetni a Tábornok és csörtető csapatai, nem segíteni akart a rosszabb sorsú alattvalóknak, hanem eltüntetni őket. A díszletek mögé vagy a szőnyeg alá söpörni, mindegy, csak ne látsszanak és ne rontsák neki a levegőt. Ilyen panoptikumnak képzelte országát a Tábornok, ahol viaszból ötgyerekes családok, kisdedek, húsvéti körmenetek és labdarúgó férfiak élnek gondtalan boldogságban ajkukon az ő nevével, miközben egymás talpait tapodják, egy a zászlót lengetnek és mindegyiknek kokárda díszíti a lukát. Azért akadt a birodalomban pár elvetemült alak, aki emlékezett régi, letűnt időkre, amikor lehetett és szabad volt gondolkodni, és az értelem utolsó morzsáit összekaparva azt mondták, a szegénység nem bűn, szegénynek lenni szabad, ha nem is kellemes.

Mindenesetre a szegényeket eltüntették a városból. Itt már nem kéregetett senki, nem hált padokon, eltűntek a lukas cipők és a szakadt nadrágok, jól fésült és illatos polgárok sétálgattak a Fő tér kockakövén, nekik surrogott a szökőkút, nekik mérődött a fagyi, az ő gyerekeik dübörögtek műanyag dömperekkel és motorokkal, és áldozott mind az összes a matinémisén, ahol a tábornokot dicsérték, és az Urat is néha, de ő már kezdett kimenni a divatból. Ezt az egész talmi kavargást kíváncsi szemek lesték függönyök mögül ellebbentve olykor azt, és nem lehetett tudni, mitől égnek ezek a tekintetek, az éhségtől, a szégyentől vagy a vágyakozástól. Hogy sétálgattak volna ők is a térköveken, arcukat tartották volna a napnak, ámde nem lehetett. Nézték a szemek a nem szegényeket, a poroszkáló, talmi Bouville-t, és nem tudták, honnan az undor, a hányinger, hogy lila nadrágtartó okozza azt, száz éves fa kérge vagy nedves-szaros újságpapír, s mért van az, hogy a Fő tér sarkaiban soha nem száradnak fel a tócsák.

Viszont nagyhatalmú bíróság tanácskozott évekig, hogy szegénynek lenni szabad-e, éhezni lehet-e, padon aludni illik-e. Vizsgáltak ők mindenféle szempontot. Feltúrták a múltat és jövőbe néztek, de elsősorban a Tábornok szemébe, kajla agyába, hogy mi okozna örömöt neki, boldogságot. És elsősorban is a saját, nyamvadt kis életüket nézték meg a zsebüket, a gyomrukat is, csak a méltóságukat nem nézték meg a lelkiismeretüket sem, mert az hiánycikk volt és hosszú sorállás volt beszerezhetni, ha egyszer elveszett. A nagyhatalmú bíróság talárokat öltött, sorban állt egymás mellé mind az összes, és felolvasták a határozatot gyűrött papírból, hogy szegénynek lenni nem alapvető jog, csak cifrálkodás és úri passzió. Viszont azt nem mondták, hogy ki lehet érdemelni, szívós munkával el lehet érni, a szegénység tehát és az éhezés fogalmilag megszűnt, törlődött a szótárakból, és kis, kerekded pocakokba költözött emésztés végett.

Ekkor és így érkezett meg a cirkusz a városba a lankás dombok alá patakoktól ölelve. Járta a szakadt autó az utcákat meg tereket és ordibált, hívta a jólfésülteket, fagyi, sör és böfiszagúakat, hogy attrakció, világszenzáció, éhezőművész, aki negyven napokon át nem vesz magához eledelt, ketrecében éhezik, szegénykedik, éli a nyugdíjasok életét, ámde rivaldafényben, akárha fogatlan oroszlán. És valóban, ott függött a művész a sátor közepén, lógott a ketrecében ég és föld között, bordái kiálltak, a közönségek pedig kereplőkkel, dobokkal biztatták őt, a csodát, aki olyat tesz, ami nincs is. Éhezik. A második napon, amikor csurig volt a nézőtér, becsörtettek a Tábornok emberei és egy pap, kihirdették, hogy éhezés nincs, az éhező szemfényvesztő és az ördöggel cimborál, eretnek és terrorista. Kirángatták a ketrecéből, a közönséget pedig kötelezték, nézze végig, ahogyan babgulyással, Gundel palacsintával és szotyolával tömik tele, míg el nem ájul. Az ostoros főember még annyit kiabált: Hajrá Magyarország, hajrá magyarok.

Aztán lekapcsolták a reflektorokat, és sötét lett nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum