Lovak és emberek

Kovács Zoltán, kormányszintű nemzetközi kommunikátor elküldte a francba a The Washington Post újságíróját, mert illetlenségeket értekezett kies hazánkról. Volt már ilyen kellemetlen dolgozat, lesz is még, amíg muníciót biztosít hozzá a birodalom, amelyre már csak tátott szájjal figyel a világ boldogabbik fele. Hogy mi van itt. Az emberi kommunikáció sokat fejlődött a kezdetek óta, eleinte furkósbottal vertük fejbe az ellenérdekelt felet, a rokokóban nyolcszor kalapot lengetve és földig hajolva, pukedlizva kívántuk a halálát, és ma is vannak bevett formulák az érintkezésben.

Kovács kommunikátor is fejlődik. Eleinte morcos leveleket irkált, ami egy kormánytól elég különös dolog, nade, hogy elküldjön valakit a francba, az mégis csak olyan utcai tempó. Kíváncsian várjuk a következő stációt, amelyben a picsába zavarja az egész világot, amely nincs meggyőződve Orbán Viktor isteni jellegéről. A The Washington Post újságírója jót röhöghetett ezen a pusztai tempón, elmormolt egy fuck you-t, kiköpött, és nekilátott az újabb írásműnek, ami arról szól, hogy a magyarok bunkók, civilizálatlan népek, akik késsel villával enni nem tudnak, böfögnek és belehugyoznak a zongorába.

Ilyet persze ő nem tesz, ámde tehetne. Ahogyan pártunk, kormányunk, egyetlenünk zsebrebaszott kézzel közlekedik a nagyvilágban, külügyérünk pedig visítozik, mint egy fába szorult féreg, minden oka megvolna a jenkinek, hogy kertelés nélkül kimondja, mit gondol erről az egészről. Hogy a fidesznyikek egy kőbalta magabiztosságával közlekednek a világban, az az ő nyomoruk. Viszont tízmillió másiknak kellene az emberek szemébe nézni, és az sem ártana, ha nem kellene egyfolytában bizonygatni, hogy nem minden magyar született tapló, mi is ismerjük az ABC-t és tudjuk használni az angolvécét.

Viszont az a helyzet, hogy itt, a kerítésünk mögött nem csak ilyen gyerekszoba nélküli gyülevész népségnek, hanem barbároknak is tűnünk már, akiktől a lovakat is félteni kell. Még tavaly küldtünk két állatot Ausztriába, hogy ott migránsokat hajkurásszanak velük, de kiképzés közben lesántultak. Az osztrákok a két szerencsétlen hátast visszaküldenék, de ottani állatvédők attól tartanak, hogy itt levágják őket, és kolbászt készítenek belőlük. Azt szeretnék tehát, hogy helyezzék el őket a saját öthektáros területükön, ahol szeretetben élvezhetnék életük hátralévő részét.

Féltik tőlünk a lovakat is. Ez, ha jól belegondolunk, a „Magyar ne lopj!” valahai bolti felirat továbbfejlesztett változata. Mint emlékezhetünk, amikor a Kádár rendszer végóráiban, mint valami sáskahad árasztottuk el a nyugatot nagymamával a csomagtartóban és Gorenjével a Wartburg tetején, megismerték a szocialista erkölcsöt, és elámultak rajta. Most pedig a lovak életét féltik a keleti hordától, és egy szavunk nem lehet, a fideszcsürhe tesz róla, hogy ilyen kép alakuljon ki rólunk. Lehet, hogy a lovak miatti aggodalom csak széplelkek ajvékolása, de tettünk azért, hogy emberevőként nézzenek ránk.

Így őrizzük keresztényi kultúránkat, rúgjuk le a menekülők veséjét vagy éheztetjük őket, ezzel szemben ellopjuk az osztrák adófizetők pénzét. Az Európai Bizottság ezerkétszáz milliárd forintnyi közbeszerzésünket vizsgálta meg, és rendszerszintű ganyéságot fedezett fel. Számítások szerint ötszáz milliárdot is bukhat emiatt az ország, ezért gyorsan-gyorsan küldöttség utazott a sorosista Brüsszelbe, hogy tíz százalékos átalánykorrekciót javasoljon. Ezzel arra kéri a sorosista Brüsszelt, hagyja jóvá, hogy a Mészáros, Tiborcz és a többi átalányban lopott az eltelt években, így nem kell tételesen elszámolni a dolgot.

Viszont az ő yachtjukat és kastélyukat te fizeted meg én nyájasom, rólad hiszik, hogy ótvaros bunkó vagy, és azt is, hogy megölöd a lovakat, ha már nem tudnak dolgozni. Ilyen magyar nyugdíjasok ők is, ha nem húznak, szükség nincs rájuk egyáltalán. A lovak feltételezett sorsa a bús magyar népé azzal a különbséggel, hogy az emberek megmentésére nem szerveződik akció. Azok lopnak, csalnak hazudnak, nagy a pofájuk és verik a mellüket. Míg ellenben a négylábúak cukik, kiszolgáltatva a horda kénye-kedvének. Ez a kép a világban Mária országáról és nem a Túró Rudi. S ha erre gondolok, tényleg csak Ady kúnfajta nagyszemű legénye jut az eszembe és semmi más.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Hozzászólás a(z) kovacs_ugynok bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum