Lomtalanítás

K. Géza ötvennyolc éves közmunkást elhagyta az élet. Nem az asszony hagyta el, a gyerekek vagy a barátok, hanem az élet. Ücsörgött, és föl sem tehette a kérdést, hogyhát, milyen élet ez, mert nem is volt neki. Reggel elment utcát vakarni, megitta a fröccsét délután, vacsorázgatott valamit, nézte a tévét, benne a műsort, és reggel kezdődött minden elölről. Napra-nap, évre-év, és annyit mondogatta a kocsmában, hogy nem élet ez, mígnem ez megsértődött és elhagyta. Élet nélkül még nem élt, most is nehéz volt, lehetetlen szinte.

K. Géza ötvennyolc éves közmunkás nem is tudta volna elmesélni, milyen élet nélkül élni, mert ilyen szavak nincsenek. Majd később lesznek, amikor mindenkit elhagy az élete, és leírják a napsugarat ezután, a lombokat ezután és a szelet. Főként a szelet meg a hajnalt. De most nem volt szó semmire, így hát K. Géza ötvennyolc éves közmunkás, mint egy szakadozott plüssmackó, úgy érezte magát. Olyan medveként, akit elfelejtettek, ül a sarokban, lepi a por, gombszeme kifakul, a füle lekonyul és kitüremkedik a bélése.

De legfőképp a magány. Hogy milyen üres minden, mennyire simák a falak, ahogy csorog rajtuk a fájdalom, veszti el ízét az étel, színét a szivárvány, amikor lecsupaszodnak a dolgok. Akár kórházban éjszaka, miközben folyik az infúzió az emberbe, a szomszéd ágyon az utolsókat sikítja valaki, lerúgja a paplant, meghal-elcsöndesül, a nővérke meg sehol. A test kihűl pirkadatra, amikor nyitnak a boltok, zárnak a bárok, és ebben a résben, zárás és nyitás közt, a semmi földjén lehet meglátni Istent.

K. Géza ötvennyolc éves közmunkásnak egy ilyen világban, s pláne élet nélkül mackógondolatai támadtak, mackóvágyai és mackószíve lett. Ilyen vattabélés a plüssváz alatt, s mivel látta, hogy lomtalanítás lesz holnap, kiült hát a flaszterre egy törött ágy meg egy csorba kanna közé, derekát a falnak vetette, fészkalódott kicsit, és gombszemét a sarokra irányozta, hogy jön a szőke herceg hófehér paripán. De csak egy kulló érkezett, csámpás ember tolta, kalap volt a fején, és vizslatta, mit adott az utca.

A csorba kannát fölpakolta, de K. Gézára ügyet sem vetett, így ő már azon gondolkozott, van-e egyáltalán, létezik-e, tapogatta a plüsscombját, csipkedte a plüsshasát, s amikor annyira vágyott egy fröccsöt, hogy beleveszett szinte, hitte el, hogy van azért. De a kocsma még nem volt nyitva, így hát, maradt. Népes família jött aztán, fordult be a sarkon, kisszekeret tolva, aprónéppel, hangosan, akár egy egész falu, hangyaboly vagy tyúkkatroc, úgy. Vitték amit értek, s ami ért valamit.

– Maci, maci. – sivította az egyik maszatos, nyalábolva fel K. Gézát, ölelve magához, hogy az élet kinézett a hajnali felhők közül, bele K. Géza arcába dévaj ribancul, hogy plüss-szíve nagyot, remegve dobbant, hogy mit is kíván jobban. Tán, hogy ott legyél. – Koszos. – vette el K. Gézát az éledező élettől az apa. – Szakadt a füle, hámlik a szőre, lóg a szeme. – dobta aztán a csorba kanna hűlt helyére. A maszatos is kicsit bánatosan, de a következő kupac igézetében odahagyta, akár az élet nemrégiben.

K. Gézát ettől az egésztől megülte a melankólia. Fölkelt már a Nap, végigtarolták az utcát a kullósok és szekeresek, minden elkelt szinte, száraz virágok, törött mosdókagylók és újságcafatok hömbölögtek csupán, amikor a sarkon hörögve befordult a kukásautó, hogy a maradék maradékát begyűjtse. Kivonja az életből az örök feledésbe, és az amúgy is élet nélküli K. Géza, ötvennyolc éves közmunkás várt a sorára, hogy meghal ő is. Fölkelhetett volna, de nem vitte a lába, vagy nem is akarta igazán.

Szuszogva jött a végítélet, csikorogva-morogva, a sárga mellényesek pedig szenvtelenül hajigálták a napok itt maradt hordalékait. S ahogy az egyik kézbe vette K. Gézát, még felötlött benne, hogy elviszi a kislányának, de van már neki elgondolással mégis az autóba hajította őt. Azonmód darálták le a közmunkást a karmok, tépték apró cafatokra, s ahogy a gép szuszogva bevégezte a dolgát, az egyik mellényes bekopogott a sofőrnek. – Főnök, folyik az olaj. – mutatott az autó alá. Pedig csak vér volt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum