Nagyon kell, hogy szeress

Fújt a szél, de, mint a rosseb, annyira, mert április volt, és nem lehetett hinni a bolondnak. Két, sárga dzsekis alak bújt meg a piac oldalában menedéket keresve az elemek elől, kapaszkodva az asztalkájukba, azon a felirat, hogy „Megvédjük…” – a többit már letépte az orkán.

Az asztalkán papírok hevertek sárga tollakkal, s nyomatékul, hogy el ne röpüljenek a légvonattal, kötözött sonkák virítottak ott, szagukat messze vitte a szél. Még kilométerekkel odébb is vonyítottak tőle a megkötözött kutyák tehetetlen dühükben és vágyakozásukban.

Ilyen nyugdíjas forma pár gusztálgatta a sonkákat, nézegették az árut meg a két alakot, majd rövid tanakodás után odaléptek az elfuserált asztalhoz nagy elszánással, és a férfi magára vállalva a terheket a közepébe vágott:

– Hogy a sonka? – ezt kérdezte reszketegségének minden határozottságával és büszkeségével.
– Ingyen van. – válaszolta az egyik sárga dzsekis nagyon felderült arccal.
– Nemá. – hitetlenkedett a férfi – Hallod, anyus, ingyen van a sonka. Adjon egyet. – így lelkesedett.
– Csak előtte alá kellene írni ezt a papírt.- így lohasztotta le a dzsekis az örömöket.
– Én aztán alá nem írok semmit az úristennek se, aztán majd viszik a házat vagy mit tudom én.
– Dehogy viszik. – győzködte ez – Csak azt írja alá, hogy támogatja Orbán Viktor akciótervét.
– Hogy mijét neki?
– A hét pontját a migráció ellen.
– Hogy mi ellen?
– A migránsok ellen
– Hol vannak?
– Sorakoznak a határon.
– És mit csinálnak, ha jönnek?
– Elveszik a munkáját.
– Nyugdíjas vagyok.
– Megerőszakolják a nőket.
– Hallod, anyus? Meg fognak erőszakolni, ha nem írod alá. – mondta az öreg a feleségének, aki elpirult.
– De Jani…. – csak ennyit sóhajtott, és mintha vágyakozás lett volna a szemében.
– Nehezen gondolom ezt az erőszakolást, nem írunk alá semmit. – lett határozott az ember, aki ezek szerint Jani volt.
– Elveszik a keresztény kultúráját is. – próbálkozott a dzsekis.
– Mimet vesznek el?
– A keresztény kultúráját.
– Azt meg hogy? – értetlenkedett Jani.
– Nem tudom, csak írja már alá.
– Írja a radai rosseb.
– Hozzácsapok a sonkához egy tálca tojást.
– Akkor se.
– Miért, könyörgök?
– Na, figyeljen nagyokos. – érezte magát nyeregben Jani – Tavaly is aláírtam egy zsák krumpliért.
– És?
– A fele rohadt volt.
– Ez sonka, ez nem lesz rohadt.
– Akkor büdös.
– Szagolja meg. – dugta Jani orra alá a húst a dzsekis, amitől a kutyák felüvöltöttek a távolban. Jani forgatta a sonkát, nézegette, és visszatette a papírokra.
– Akkor se. – mondta határozottan, amitől a dzsekis kétségbe esett.
– A Fidesz a legsikeresebb párt a világon. – jelentette ki teljesen értelmetlenül a dzsekis.
– Ezt ki mondta?
– A Novák Katalin Chilében.
– Kit érdekel! – vágta rá Jani – Kit érdekel ez a Novák, azt se tudom ki az, meg mit csinál a csillében. Bányász?
– Államtitkár.
– Annál rosszabb.
– Írja alá, könyörgök. Kap két sonkát.
– Két sonka, két tálca tojás.
– Jó. – adta a tollat Jani kezébe a dzsekis, de neki eszébe jutott még valami.
– Tormája nincs?
– Beszaladunk érte a piacra.
– Akkor már egy kalácsot is.
– Azt is, csak írjon már. – dugta oda a tollat a dzsekis, de Jani kérette magát.
– Megvárnám a tormát meg a kalácsot. – ezt mondta, és ujjaival dobolt a papírokon türelmetlenül. Kis idő múlva visszajött a másik dzsekis, de csak torma volt nála.
– A kalács elfogyott. – jelentette ki.
– Akkor nem írunk alá semmit, igaz, anyus? – mondta Jani a feleségére nézve, de ő az erőszakolás emlegetése óta csak ábrándozott. Használhatatlan volt teljesen, az első dzsekis viszont elveszítette minden méltóságát.
– Feleségem van.
– Örülök. – mondta Jani.
– Gyerekeim.
– Annak is.
– El kell tartanom őket, etetni.
– Vigyen nekik sonkát. – állt feljebb már Janinak.
– Maga ezt nem érti. – magyarázta szipogva a dzsekis – Ha nem lesz elég aláírás, kirúgnak a munkahelyemről.
– Mért, mi maga?
– Tanár.
– Szar ügy. – mondta Jani. De ránézett a szenvedő emberre, és megesett rajta a szíve, mert azért jó ember volt.
– Holnap visszajövünk. – közölte engedékenyen – Ha meglesz a két sonka, két tálca tojás, torma, kalács, akkor aláírunk.
– Meglesz, meglesz. – erősködött a dzsekis – Az Isten áldja meg. Hánykor?
– Tíz körül. Akkor jó?
– Jó. De nem tudna magával hozni még három embert? – szemtelenedett el a dzsekis.
– Ne idegeljen, mert nem jövünk. – mondta Jani, és ábrándozó feleségéhez fordult.
– Megyünk, anyus. – és indultak is. A dzsekis még utána kiáltott.
– Holnap tízkor.

A kutyák vonyítottak, a szél fütyölt, mert április volt, és nem lehetett hinni a bolondnak. És ekkor egy másik pár is megállt ott, a dzsekis képe pedig földerült, hogy kezdődik minden megint, és soha nem lesz vége. Soha nem lesz vége.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum