Megettem egy pillangót

Irén anyus tett-vett a konyhában, csörömpölt meg szöszmögött, rakosgatta ki a két csorba tányért, a két repedezett bögrét, két késecskét és két villácskát, meg a tegnapi farhát maradékát két szem krumplival. Így várta vacsorára Pista apust, aki már órák óta a kertben volt. Ő ott csörömpölt meg szöszmögött, rakosgatta a csorba ásót, a repedezett vödröket meg a nyikorgó kullót. Igaz, már jó ideje csendben volt. Megpihent biztosan szegény ember – gondolta Irén anyus -, mert rozoga volt Pista apus már, ahogy eszegette őt az idő, hogy alig is hagyott belőle valamit. Egy kérdőjelet szinte csak ócska gatyában.

Ferde volt már a napsugár, vízszintes szinte, belefurakodott a konyha kopott falába, a múltat kereste benne, de csak pókokat talált, meg a háló alatt megrágott légyszárnyakat. Meleg sem volt, de már surrogtak a denevérek meg csivatoltak, vacsorálni indultak ők is, Pista apust méregették nagy áttetszőségében, a hervadt püspökfalatját neki, meg a reszkető ujjait, akárha pókok volnának az eres kezek, zabálni való delikátok. Tavasz volt, és miden teremtett lélek a kertben enni akart meg élni, egymást vizslatták nyálcsorgatva, a másik combját, darabka máját, még lüktető szívét, mert ilyen az élet, de legfőképp a halál. Irén anyus kivisított a kertbe élesen, hogy apus, amitől kicsit megrebbentek a pislákolni készülő csillagok, de csak egy kicsit.

Irén anyusnak fölösleges dolog volt visítania oly nagyon, mert nyikorgott már a konyha megvetemedett ajtaja. Föltárult, és Pista apus teljes fenséges apróságban, kérdőjeles görbén, az arcán megülő mohadarabokkal, boglyaként álló, piszkos, ősz hajjal, de szemeiben valami különös, csillogó, lázas fénnyel imbolygott a kockaköveken, úgy ért oda a stokihoz és úgy rogyott rá, mint a reszkető gyertyafény. – Egyél lelkem – noszogatta őt Irén anyus -, de Pista apus messzire volt, túl az Óperencián meg üveghegyen, a kurta farkú kismalacok birodalmában, olyan kerek volt a szeme, mint a telihold, de nem látott vele semmit, hanem csak csillagokat meg napsugarat, hogy rezgett tőle a szalma haja neki.

– Megettem egy pillangót. – jelentette ki Pista apus kérlelhetetlen bizonyossággal, mint a kétszer kettőt, de elhalón mégis, és hold-szemeivel Irén anyus felé fordult, aki meglátta az alján a feledés sarát, de még terelgette volna vissza a konyhába reménytelenül. – Ne mókázz, apus. – Ennyi volt a reszketeg kísérlet, de hiábavaló, mert Pista apus a halálra ítéltek nyugodt határozottságával mondta el még egyszer. – Megettem egy pillangót. Olyan kicsike volt és gyönyörű. De annyira éhes voltam. – Így nézett rá Irén anyusra aztán, és szénakazal bajuszán, mint bizonyíték, szivárványos szárnydarabka imbolygott, megcsillant rajta a fény kicsit. – Édes Jézusom. – sikkantott Irén anyus.

– Édes Jézusom. – mondta már kétségbe is esve, ahogyan a szárnydarabkát törölgette a köténye sarkával – Ez borzasztó. – tette még hozzá, de Pista apus csak rázta a fejét konokon, fölemelte a kacska ujját, fölmutatta tanárosan, és kimondta a kétszer kettő józanságát: – Nem anyus, ez költészet. – ettől szeme kereksége engedett kicsit, de az eszelősség megmaradt benne, és Irén anyus öregasszonyos litániázásba kezdett: – Mondtam, hogy ne nézz annyi tévét, – meg, hogy – Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak. – Ilyeneket vágott a fejéhez, de nem számonkérőn, hanem végleg kétségbe esve, amikor Pista apus hányni kezdett. Sugárban jött belőle a szivárvány, az emésztetlen lepkedarabok némi zöldes epével, hogy Irén anyus már sikított, nem sikkantott, és nem az úrhoz szólott.

– Etel. – kiabált ki a konyhaablakon – Etel, hívd a mentőket. – Ezt kiabálta kétségbe esve nagyon és fölöslegesen. Pista apus ugyanis új erőre kapva, kérdőjelből felkiáltó egyenességgé válva iramlott újra az udvarra, fütyölt, akár a rigók, csivitelt, mint a fecskék, és ugrándozva eltűnt a méteres gazban. Irén anyus pedig a felfedezők merészségével, a konyhakéssel macséteként hadonászva üldözte őt, lekaszabolta az egész udvart, úgy kergette az urát. Amikor a mentő nagy hanggal szirénázva megérkezett, az orvos döbbenten látta a két öreget, egyik elől, a másik utána, mint a kombájn, hogy nem tudta, melyik a beteg. – Fogja már el! – kiáltott Irén anyus az orvosnak, aki két ápolóval földre teperte a szokatlanul erősnek bizonyuló embert. – Mit csinál? – kérdezte Pista apust, mire ő határozottan felelt: – Ozsonázom a zöldben.

Az orvos megdöbbent csöppet. Pista apus szemei ugyanis tiszták voltak, hangja határozott, s ahogyan állt ott fölötte az orvos, a két ápoló, Irén anyus és az Etel – ezt el ne feledjük -, bizonyságát adta becsületességének, hogy az orvos ne érezze fölöslegesnek a nagy rohanást, igazolást adott mégis szívbéli jóságáról, és fölfedte lapjait. – Árpi rigó hívott szöcskecombot ropogtatni. – mondta határozottan, amitől az orvos feljogosítva érezte magát, hogy belédöfje a tűt, és nyugtató folyadékot sprickoljon inas testébe. – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – ennyit suttogott még elalélva, a mentő elszirénázott, Irén anyus pedig imához fogott. Közben azonban hallotta a rigót is, és a fütyölésből mintha azt vette volna ki, Pista, Pista. – Uram irgalmazz! – suttogta Irén anyus, sűrűn vetette a keresztet, de már késő volt.