Sok évvel ezelőtt, karácsony második napján fenséges albérletemben a gázfűtés pihenni tért, a konvektor elszenderült a szobában, és fűtés nélkül maradtam. Ennek így kellett lennie, mert egészen addig tavaszi meleg volt, és csak aznap érkezett meg néhány jegesmedvével, pingvinekkel és rozmárokkal együtt a sarkvidék, hogy egészen egy hónapig ott is maradjon. Pont addig nem volt fűtés, mert a főbérlőnek nem akarózott szerelőt hívni, vagy nem talált szakit, esetleg nem is akart. Ki tudja.
Négy hétig ültem a negyediken plédekbe burkolózva, füleimről jégcsapok lógtak. Négy hétig hallgattam a varjakat, amint hangosan röhögnek rajtam. Szürke volt az ég ezidő alatt, a Nap sem látszott egyszer sem, a csupasz fa ágain, amelyek épp az ablakomig értek, a kacagó varjak mellett ott ücsörgött a szívem, és vacogott. A város ott alant elhagyott, négy hétig hangja sem volt, csak a gyerekek hangoskodtak a ház melletti óvodában délelőttönként, négy hétig visítottak és surrogtak a műanyag motorjaikkal.
Minden annyira messze volt, hogy négy hétig mondtam magamban József Attilát, olykor hangosan is a varjak okulására, vagy csak suttogva, hogy a szomszéd rám ne hívja a doktor bácsit fehér zubbonnyal a kezében, csillogó injekciós tűvel és megtévesztő duruzsolással a szájában. Elmondtam magamban és hangosan mind az összes nagy ’37-es verset, a sikolyokat mind és a szépségeket, elsuttogtam és vacogtam a szerelmet, halált és Istent, csillámló sziklafalat meg kék-piros-sárga képeket.
Régóta űztem én már ezt, versek kavarogtak bennem buszra várva, hosszú vonatúton, álmatlan éjszakákon, vagy csak ha a szolgáltató kikapcsolta az áramot nagy gonoszan és büntetésként, mert nem kapta meg a számlája ellenértékét. Mondtam én verset így magamnak éhesen és részegen, gazdagon és szegényen, betegen és fáradtan, az élet minden nyomorult szegletében, mert a vers a túlélés, amiről Faludy bácsi tudna mesélni. A vers boldogság és szenvedés, öröm és bú tanyája, a vers maga a világ.
Még 1979 egy márciusi napján hülyültem meg teljesen, amikor egy ifjú, féktelen ivászat során, amit valami különös ok miatt bulinak neveztek, egy szép leányhoz sündörögtem a tavasz minden késztetésével, erre ő válaszul az Eszméletet suttogta a fülembe, mint én évekkel ezelőtt vacogva a varjaknak. Sokáig mondta az Eszméletet, míg meg nem hajnalodott, annyira mondta, hogy belém költözött, és azóta sem moccan. Ezen az éjszakán lettem magyartanár és nem füttyögő tesis.
Így visszanézve azonban ez nem volt ok nélkül és véletlen sem. Mert már előtte pár hónappal, hogy bizonyítsam két edzőtábor között, nem vagyok az osztály hülyéje, épp József Attilánál tartva az irodalomban, megtanultam az Ódát, és elmondtam a tanító néninek, amitől csillogott neki a szeme furcsán, és a lányok az osztályban is másképp néztek rám. Én viszont fogtam a táskám és indultam is két hétre Tatára megint, pufogó labdák közé a poros tornaterembe, mert az Óda csak brahi volt.
Ám attól márciustól, amikor nem is a szép lány, hanem a szájából áradó József Attila megigézett, függő lettem, faltam módszeresen őt, előre, hátra, s annyiszor, hogy a fél kötetet megtanultam, bár nem is akartam. Újfajta részegség volt ez, ami nem okoz másnapot, mámorokat, viszont nagyon tartós. Így inkább szerelemnek nevezhető, s nem trógerségnek, ha olykor annak is tűnik, ahogyan a szavak kiemelik a valóságból a bódultat, és segítenek egyszersmind elviselni is azt.
Nem szeretem, ahogyan Latinovits verset mond, ábrázolja is mindenféle rajzokkal és képletekkel, nekem színpadias és pátoszos. Jordán az én József Attila közvetítőm, ahogyan a köznapi beszéd természetességével folynak ki belőle a szavak, nem értelmez és szaval, hanem mesél. És mégis, ahogyan Latinovits az Eszmélet utolsó versszakában nyomatékkal hangsúlyozza, hogy ÉN könyöklök, ez arra inti a jámbor lelket, hogy ez már matematika az alkímiában, s nem tréfadolog.
Voltaképp ez zökkentett ki abból a konok meggyőződésemből, hogy József Attila után verset ugyan lehet írni, csak nem érdemes. Így hát módszeresen utazgattam a versek birodalmában időben és térben is, fölfedezve az arabokon át a nagy katolikus költőkig mindenkit, a mai amerikaitól az összes nyugatosig, a szimbolistáktól a szürreálisig, mint J. A. is bohókásan a Medáliákban, amely isteni. Kávéval vagy vörösborral fogyasztva maradandó károsodást okoz.
Máma már engedékenyebb vagyok. J. A. után másnak is jóváhagyólag engedélyezem a versek előállítását egy kitétellel, ami egyszersmind a meggyőződésem is, hogy nagy verset csak szenvedésből lehet írni, legyen az bármilyen fájdalom is, szerelmi vagy hitbéli, a lételméletig bezárólag. Különben operett születik, firka az emlékkönyvbe vagy falvédő-felirat. Ezért nem lehet megrendelésre verset írni, vagy, ha igen, akkor a talpaik fognak egymásra lépni.
Mindeme hosszas kalandozások a versek birodalmában mára megáldottak egy képességgel. Olykor megérzem a rendet, az évmilliárdos összefüggéseket. Képeskönyvként van előttem a földtörténet és az emberi faj minden mocska az első papoktól Orbán Viktorig. Tisztán látom egy-egy röpke pillanatra a kezdetet és a véget, s ha ez az áldás vagy átok kérlelhetetlen rendszerré fog összeállni egyszer, abban a pillanatban, a megvilágosodás ihletésében fogok meg is halni.
Így lesz ez. Viszont nem holmi próféciák miatt álltam neki mindezt hosszan elmesélni, hanem, mert április tizenegy van. Az az egyetlen nap a végtelen időben, amikor az ember megköszöni József Attila születését azzal, hogy élni nélküle lehet, de nem érdemes. Már csak azért sem, mert elviselhetetlen is lenne ilyen potrohos Orbánok között, akiktől délre költözött a szép jóság és a szelíd érzelem. Kapjon föl hát ma minket az áprilisi szél kedveseim, és lessünk be a verebekhez.
Vélemény, hozzászólás?