A nyomor mint evolúciós tényező

Vasárnap reggel negyed hétkor csöngettek. Úgy hasított ez a hang a levegőbe, mint szike az eleven húsba, mert a város még ájult volt, és olyannyira, mint annak idején, amikor újságot hordtam, és ilyen reggeleken-hajnalokon meg kellett állnom kényszeresen meghallgatni a csöndet. Ez nem süket hangnélküliség, mert a városnak megvan az alapzaja. Ilyen csendes, susorgó mormogás, ami nyolcvanezer ember horkolásából, tüdejének sípolásából, távoli vonatfüttyből és a csatornák csobogásából áll össze, mint valami halk dinamó, de a közelben azt is hallani, ha egy halott falevél földet ér.

Ilyen volt most vasárnap, amikor csöngettek, én pedig dolgoztam. Következésképp mackóban, szakadt pulóverben, kócosan, cigarettával a szájban és persze szemüvegben, kávétól lucsakos bajusszal nyitottam föl az ajtót, hogy kit kell megfojtani. Pedig nem vagyok az a vérengzős fajta, vagy inkább egyáltalán nem. Jámbor játékmedve inkább cérnán lógó gombszemekkel, itt-ott kilógó béléssel és szakadozott füllel. Ha lomtalanítás lenne, kitennének a flaszterra, hogy vigyen, aki akar. És most ott áll nekem a hallgatag utcán egy apró ember, hogy ő éhes meg hajléktalan, hogy apró kéne neki, és kilátszott a lelke a szemén át.

Én nem tudom, mi történt akkor velem, milyen Orbán szállt meg, de még csak azt sem mondtam: nem, sem, hogy fapapucs, hanem egy oroszlán morrantásával csaptam be az ajtót, hogy azonmód bánjam meg, szégyelljem el magam arra gondolván, hová jutottál ember a barlangi magányodban? Mire másodjára is ajtót nyitottam, csak a város hallgatott a maga módján, az én emberem pedig, mint valami mesebeli manó, eltűnt. Sehol nem volt látható, se közel se távol, más ajtón nem kísérletezett, engemet pedig mélyen ellepett az a folyton bennem lévő érzet, hogy ebbe bele kell pusztulni, de dögölni mindenképp.

Visszacsoszogva a munkához, menet közben megállt az idő, a falióra is elfelejtett ketyegni, amitől egy kora tavaszi légy röptében megmerevedett a konyha közepén, ilyenek. Hirtelen úgy gondoltam, káprázat volt csupán a csengetős kéregetés, de rájöttem aztán, hogy az őrület felé vezető úton ezt a stációt még nem értem el, így szembe kellett néznem azzal, hogy saját kútfőből voltam spontán szaralak, és az ilyesmi nem kellemes érzet. Holott jól tudom, jézusi tehetséggel kellene bírni ahhoz, hogy, mint ő a világ bűneit vette magára, én pedig a körülölelő tengernyi nyomorral tegyem ugyanezt, ami egyrészt képtelenség, másrészt nekem sincs, akkor meg mit akarok?

Ez nem felmentés volt, csak szembenézés a valósággal, csalás nélkül, könnyedén, viszont azzal a megnyugtató tudattal, bármikor lehetek én is csöngető ember, ami egyenlő a halálos ítélettel. Mert embertársaim nem pillanatnyi elmezavartól vágnák a képemre az ajtót, ahogyan én, hanem jól átgondolt határozottsággal. A keresztény templomuk is arra tanítja őket, hogy ne etessék az éhezőt, a pártjuk pedig arra, hogy lehetőleg hívjanak rá rendőrt. Így kerek a kegyetlen világ, aminek magunk is – mint ahogyan én – a hóhérai lehetünk, ha nem figyelünk oda az irgalomra, hanem mackónadrágban és szakadt pulóverben éljük a belterjes életünket.

Viszont amerikai kutatók szenzációs felfedezést tettek. Eszerint a szegénység beágyazódik a genomba, a nélkülözés a DNS tíz százalékában nyomot hagy, a test emlékszik az éhezésre meg a nyomorra, és ezt az élményt örökíti természetszerűleg. És ez, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, az evolúció maga. A szemünk előtt válik szét az emberi faj szépekre és gazdagokra, valamint a szegény göthesekre. Most már csak arra lennék kíváncsi, a laposföld hívők, a kreacionisták hogyan számolnak majd el ezzel, amit már J. A. is tudott: „új nép, másfajta raj”, és Kafka is megjelenített „A kastély”-ban a különös, lapos fejű emberekkel.

Kormányunk szerint ilyen nálunk nincs, a KSH szerint 1,8 millió, míg pesszimistább-realistább számítások szerint 2,8 is van az, mások egyenesen négymillióról tudnak. Mindenesetre eggyel vasárnap reggel biztosan találkoztam, tehát a kormány már csak ezért is hazudik. Sőt, a határvonal a babgulyás, mert míg a szépek és gazdagok fingért-hugyért kapják naponta, a szegények és göthösek az utcán, szétfagyva, hosszú sorban állás után ingyen, de csak kiemelt ünnepeken. A többin pedig kitartóan nevelgetik a genomjukat, amely az éhezést jobban tűrő utódokat eredményez, viszont most nem a kőkorszakban vagyunk, hogy ennek így kellene történnie, várva egy kósza mamutra.

Idáig jutottam, amikor az utcán éktelen csörömpöléssel elhaladt egy géperejű jármű, és a varázslat elveszett. Nappal lett, indult a józan robot. Hogy magamhoz térjek, lezuhanyoztam, amitől a jobb fülem bedugult. Ha a másikat befogtam, tök süket voltam, semmit sem érzékeltem a külvilágból, akárha egy fidesztudatú hívő. Süketnek és vaknak lenni azonban csak születetten kiváltság, különben ott maradnak az emlékek, hogy szar a világ és benne az emberek. Aki ezt nem érzékeli, az elégedetten böfög Orbánnal, sértetlen DNS-ei virulnak, és hozzá be sem csönget senki. És így, süketen, összetörve a lelkiismerettől, hogy megaláztam egy embert, ha nem is akartam, ez most vallomás és egyben intés, hogy vigyázzunk egymás nyüves genomjaira, mert ezt követeli a megfontolás meg az emberség. De nem a hit. Az semmiképp.