Életre, halálra

Boldogult úrfikoromban, még az aszteroida végzetes becsapódása előtt a kosárlabdázás nemes művészetének hódoltam, s mindeközben csudadolgok is történtek, mint valami elvarázsolt kastélyban. Egy alkalommal például, amikor a jegyzőkönyvvezető, hogy biztosítsa győzelmünket, teljesen más dolgokat könyvelt el a dokumentumba, mint ami a pályán történt, és lebukott, hogy a nagy büntetést elkerülje, nemes egyszerűséggel megette a papírokat. Idvezült mosollyal tömte magába a lepedőnyi, három példányos bűnjelet, szemei guvadtak, de lenyomta azért becsülettel.

Semmire sem ment vele, mert a győzelem papír alapú bizonyítéka így megsemmisült. Mindezt csak azért hoztam fel okulásul, mert tegnap meg Pécsen a Momentum aláírásgyűjtő ívét barmolta szét egy elvetemült, győzelmi mámorban és kényszerben szenvedő rajongó, vagy pedig hivatásos terrorista, midőn aláírást mímelve egy mozdulattal áthúzta a papírt, ami így értelemszerűen vált érvénytelenné. Ebből is látszik, hogy megkezdődött a kampány, és az is, hogy a mindenféle aláírásgyűjtő ívek, aztán majd szavazólapok és a számítógépek agyában és zsinórjaiban megőrzött voksok jelentik most az életet.

Vagy a halált. Így vannak ezzel Isztambulban is, ahol az ellenzék a választási íveken alszik és él, hogy a rezsim meg ne változtassa turpissággal vagy hamissággal a győzelmét, hogy egy elvetemült erdoganista föl ne zabálja a több tonnányi papírt. Ilyesmi kétségbeesett és elvetemült akciók csak monolit rezsimekben szokásosak, ahol a választások cinkeltek, és úgy kell figyelni minden apróságra, akár a partizánnak az erdő hangjaira és a mókusok vakkantásaira. Más helyeken a választás csak fütyölés és babazsúr, nem hamleti tépelődés kezünkben a koponyával, hogy lenni vagy nem lenni, ugye.

Mi ilyen szar hely vagyunk, sőt, még ilyenebb, itt totális a téboly, amiből kimaradni képtelenség. Ilyen fidesztudatúak lepték el az utcákat és tereket, állítólag húszezren vesznek részt a gyalázatban, ennyien adják a fizimiskájukat a hazugsághoz, amihez meg sem kell szólalniuk, elég csak rájuk nézni. Néppártos dzsekiben, sapkában és alsógatyában térítenek, holott nem telt el hetvenkét óra azóta, hogy a vezérük elhajtotta a náthásba az alig egy hónapja még meghódítani és leigázni óhajtott alakulatot. Ám azt mondták neki, bakfitty, így most már leharapnák egymás fejét, de ez nem akadályozza meg a fideszsáskákat, hogy néppártos cuccban hazudjanak.

Mégcsak nem is a divat miatt, hanem, hogy konszolidált külsőt mutassanak a bávatag népeknek, mintha azoknak nem lenne édes mindegy. Aki aláír nekik, úgyis hívő, aki meg nem, utálja őket, mint a pestist, mert látja ebből is, hogy nincs az az aljasság, amire ne volnának képesek. Vezérük hét pontja is maga a képtelenség, voltaképp jelentése sincs, csak egy artikulálatlan üvöltés, utolsó vonyítás a hatalomért, de ez is elég. Évek óta megy lejjebb a színvonal és a hívószavak, úgy belemerevültek a náci metodikába – minél egyszerűbbet minél többször -, hogy mára ép gondolatuk nincs, csak a vicsorgás és a dobok püfölése.

Van, akinek ez éppen elég, és úgyis ők győznek, áramszünetekkel, lefagyásokkal és hatalmas buszokkal, az ellenzékünk pedig totálisan töketlen. Tavaly áprilisban még arra sem voltak képesek, hogy a választókörökbe felügyelőket delegáljanak, azt csináltak ott a fidesztudatúak, amit csak akartak. De nem tanultak, most is egymás farkát méregetik mellet döngetve, mint egy degenerált bazári majom. Különben is tök mindegy, mert ugyan nem erre a választásra, hanem az őszire Miskolcon egyszerűen megszüntettek egy körzetet, ahol eddig képtelen volt győzni a Fidesz, ami annak a jele, ha tehetnék, a választásokat is kiiktatnák, és egyszer majd meg is teszik.

Addig is, történhetik akármi galádság, lelepleződhetnek utólag a csalások, széttárja karjait a hatóság, mondván, tehetetlen, a pénztártól való távozás után reklamációt el nem fogadunk, ha megvette, hadd vigye. Ilyen környezetben Orbán jó úton halad az istenkirályság felé, hacsak nem már meg is érkezett oda, a hívők számára mindenképp. Ebben a képtelen helyzetben vigasza, ha lehet az embernek, az a történelmi távlat. Mert Ehnatonra gondol, aki addig kurválkodott az egyiptomiak hitével, mígnem a halála után az emlékét is igyekeztek eltörölni. Mindez sovány vigasz azonban, ha J. A.-ra figyelmezünk, hogy nincs alku, én hadd legyek boldog, ugye. Nos, ez felejtős. Az életünket már fölzabálta Orbán, most emészti a hatalmas gyomrában épp.

Senki ne reménykedjen semmiben, mindmeghalunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum