David Hingst ausztrál csinovnyiknak cudar élete volt. Egy ablaktalan lukban tologatta az aktákat kilátástalanul, és ez még nem volt elég, a főnöke napjában többször – állítólag hatszor – besétált a levegőtlen helyiségbe, majd – tisztesség ne essék szólván – odafingott, ezután pedig elegánsan, s egyszersmind alávaló módon angolosan/ausztrálosan távozott. Hingst ezért kártérítést kért, a bíróság viszont nem adott neki. Így járt.
Hingst tiszteletbeli magyar voltaképp, vér a vérünkből, szív a szívünkből. Minálunk ugyanis egy egész nép, mit nép, nemzet orra alá finganak napra-nap de nagyon öblöset. Van, aki emiatt prüszköl, mások, érthetetlenül sokan pedig üdvözült mosollyal szívják a kénköves bűzt, mintegy feredőznek benne, akárha orgonaillat, és még csak észre sem veszik. Annyira szaglik az ország, hogy már az angolai elnöknek is büdös ez a mi Orbánunk. Magunk pediglen így jártunk.
Meg úgy is, ha belegondolunk, hogy nincs a népnek/nemzetnek olyan rétege, aki már ne kapott volna a képibe egy adaggal. Viszont már annyi ideje szagolja a boldogtalanságot, hogy – mivel a szaglóidegek hamar fáradnak – már észre sem veszi, beletörődött, hogy a világ ugyan büdös, de azért él még, és ez a lényeg. Helytelen hozzáállás. Bár azt is látjuk, hogy akad azért, aki így-úgy tiltakozna ugyan, de neki meg a fejére ülnek, az orrát a farpofák közé illesztik, és így kapja meg az adagját. Kiterítenek úgyis.
Hingsnek is, magunknak is elég frusztráló a tehetetlenség. A kiszolgáltatottság és a reménytelenség megeszi a lelket, sajátos torzulásokat okoz benne különféle kimenetelekkel. A letargia, bár kiábrándító, de mégis csak a szolidabb változat. Így is megdöglik az ember, de nem nagy hanggal, hanem ordítás nélkül, elszáradva, mint egy őszi levél. A gyászoló sokaság pedig biztosítja a már nem is annyira zokogó özvegyet, hogy jó ember volt a megboldogult, ők pedig szeretve tisztelték.
Az özvegynek ettől jobb nem lesz, viszont ő is siet halni, a Nap azonban szenvtelenül, továbbra is vidáman süt, a madarak pedig dalolnak. Még ennél is tragikusabb viszont, ha dacot vált ki a pofába szellentés, s mivel a csinovnyik felfelé néma, keres egy nálánál is kiszolgáltatottabbat, őt abajgtaja, s igyekszik a halálba kergetni. A piramis alján lévő pedig, aki már nem tudja kibe beletörölni a csizmáját, állatokat kínoz vagy hajléktalanokat gyújt föl. Ez az embertelenség természetrajza.
Így formálja világunkat a legfelső körökből eredő és egyre lejjebb kígyózó fingás, így válik pokollá egy ország, város, falu és tanya, az egész elcseszett Föld nevű bolygó. Csudálatos metafora ez, amely leírja totálisan elfuserált életünket, ahogyan eltartott kisujjú budoárokban mondanák, bántanak minket a szelek. De, hogy lássuk, minden nincs egészen veszve azért, romantikus versekben széllel, viharral személyesítik meg például a forradalmat is, tehát minden lehet. Fing, oder gyöngyvirágillat, a lehetőségek tárháza végtelen, legalábbis az elmélet szintjén.
Mert, mint látjuk, további merényletek készülnek, és még csak tagadni sem igyekeznek. Ugyanis, midőn – mint emlékezhetünk – egyetlenünk felköltözött a várba bele, s azóta is ott rohangál a bazi nagy erkélyén föl és alá, és a Gundel főz rá, nos, a példák közül, amelyek a proletár tudatáig hatoltak, a babgulyásé vált a legközismertebbé, hogy az milyen pimaszul olcsó. Mindezek után pedig azt véljük, hogy ezek ott fönt nem egyszerűen éhesek, hanem készülnek a csatára. Gyűjtik a muníciót babot zabálva.
Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása