Kartempó a trágyalében

Ez ilyen napilapos lenyomat az emberben, hogyha egy ügyet elkezdett kísérni a maszatos útján, akkor annak temetéséig is a nyomában van, akkor is, ha lényegében szüksége sem volna rá, és a közönség sem igényli, megvolna nélküle vidáman. Ilyen ez a szombathelyi közgyűlés is a baloldali forradalommal, amelyben tegnap megint volt egy felvonás. Egy kis csatácska, viszont én ezzel a nagyérdeműt már egyáltalán nem untatnám, maradjunk annyiban, alakul, alakulgat – mert nem úgy megy az, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, szeleburdin nem nyakazunk le senkit sem -, viszont azzal a hozammal, hogy elmélázik az ember, s hirtelen a dolgok mélyire lát, mert felfedezi a rendszert a kuplerájban, avagy a lét sötét oldalát, a fekete lukat a világ közepén.

Azért mégis ez a közgyűlés volt az épp aktuálisan, amelyik melankóliával vegyes undorba lökött, akárha Roquentin urat a lila nadrágtartó. Ugyanis annyiszor hangzott el a bevándorláspárti jelző azzal a képviselővel szemben, akinek elsődleges, ha csak nem egyetlen célja, hogy felújítsák a járdát a körzetében, és akkor sétálhatnának rajta szikár, napos vasárnap délelőttökön a polgárok, hogy álmos Bouville váljék illiberáliából, ami mérföldekkel jobb volna mégis minden hányinger és ájulás ellenére, mint, ami van. A csukaszürke bakancs, mert azért a szabadság halszagát hozná a kikötőből, és nem fokhagymás kolbász áporodottságát, hogy Ady életre keljen, rázva a fokost, malomalját, gémeskutat. Hogy milyen reménytelen tud lenni a térkövezett sivatag, húsvéti vásárral a közepén.

Így ringat minket a NER és az ő huszárai. És látszik kedveseim, látszik a térben, ahogyan a képviselő polgártársak és mind az összes csinovnyikok elemelkednek az anyaföldtől, lebegnek ottan öt centivel fölötte, egy Nicanor atya az összes. Amikor a legfőbb polgártárs, a mester kijelenti, hogy mégis csak ők a polgárok krémje, szellemileg és erkölcsileg feljebbvalók. Mert a népek, akik eszerint meg aljatömeg, kiválasztották őket és csakis őket a magas hivatalra gondolkodni helyettük, az aprócska trágyadomb csúcsaira, és akkor a néző, aki Kázmér volnék, lefordul a székről. Szájából kihullik a csikk, kávé folyik szét ajkain, ahogy hallja, hogy hát dadog az übermensch, összegabalyodik a nyelve, mindenféle képtelen ragokat illesztget a szavai végire, hogyhát magyarul se tud ez.

Egyáltalán alig van gondolata, hogy kijöhessen a száján, és mind az összes így a semmi ágán ücsörög, ilyen pöfeteg gomba mind, hogy már szinte durran. A járda felújításra, a szemét elszállításra kerül, a közművelődést pedig nyújtják a polgároknak, és addig boldog az ország, míg a köpcös vezeti, utána hullaszag. Röpköd az erkölcsi nagyság meg a tisztelet a teremben, a fontosságba ájulás, szűk szemek, tátott szájak, kultúra nélküli civilizáció, Spengler ott röhög a sarokban, hogy ő megmondta, hát persze. És a székről lefordult látogató kapaszkodna vissza, ám minden elfogadásra kerül, így a trágyahalomból kifolyik a lé, dagad-árad, és az ember fuldoklik a szék lábánál, haldoklik szinte az élettől, ami van, és erős karcsapásokkal tempózni kezd, hogy az iszkolás messze vigye.

Tempózik az ember az áradatban, hogy legyen már vége, s imhol a kert, esik benne, cseperészik, és akkor Miska bácsi összeszedve minden összes gondolatát, a teljes repertoárt, nekiszegezi a fuldoklónak, hogy esik, és bávatagon vigyorog. Esik cseszmeg, mondja a fuldokló neki, és küldené részt venni a közművelődésben, felújításra kerülni a járdát, és rájön, mit rájön, rádöbben egyenest, hogy a lebegő rémalakok a Miskáknak okosak, és a Miskák nekik nőnek nagyra, együtt vetik a szavazatot és aratják is aztán. Bálákba rakják a sok szavazatot, csűrdöngölnek körötte, új okosak emelkednek el az anyaföldtől, egyik a másikának szülőanyja, egymásból születnek, fordul ki egyik a másikából, burjánzanak, akárha rák, hogy sosem lesz vége. És a levegő után kapkodó hallja, hogy fölötte csattog, ver a szíve, és azt hiszi, hogy el van veszve. Borzalom és répa a hányásban.

Ezt hozta a búvár tegnap, a forradalom harmadik napján Szombathelyen. Szél volt, valamint szitáló eső, incselkedett a tavasz a téllel.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,
1 hozzászólás “Kartempó a trágyalében
  1. Yeti szerint:

    Helyettünk is beledöglesz.
    Igyekszem nem elfelejteni,ha már ezért könnyebben túlélhetek.

Hozzászólás a(z) Yeti bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!