Leples bitangok

Letakarta tegnap a Fidesz és annak vezére a Weber útjába eső hazug és gyalázkodó plakátokat, mint a kiskölök, aki a keze mögé bújva lesz láthatatlan, és nem ér a neve, mert káposzta a feje. A két festői kép között az az egyáltalán el nem hanyagolható különbség, hogy az elsőként felskiccelt nem homokozó, hanem a szétcseszett életünk maga. Amely egyébként ott tart, mint amikor a laktanyában az elöljáró érkezése miatt zöldre festették a füvet, vagy a nagy és testvéri Szovjetunióban, ahogyan az idegenek csak a kijelölt útvonalakon közlekedhettek, hogy meg ne lássák a rögvalót.

Mélyebb előképe is van azonban Orbán gyalázatának, amely a ’36-os berlini olimpia, amikor szintén eltűntek az utcákról az uszítások, az antiszemita feliratok és minden más cukiság, hogy nagy, boldog és elégedett nemzetnek tűnjék a megnácult Germánia. Az is volt a felszínen és a kényes orrú világ számára tálalva, csak, amikor elmúltak az ünnepek, akkor a férgek újból fába szorultak, és útjára indultak a füstölgő gyönyörök. Ha álarcot adunk a sátánra, attól az még sátán marad, csak rá kell nézni, ahogy suttyomban kilóg a patája.

A Fidesz és a Néppárt Orbánnal és Weberrel az élen kéz a kézben néz hülyének mindenkit. Hogy adjunk a posztmodernnek, a bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed, más szóval egy lepel nem oldoz fel, még egyszerűbben a szar akkor is büdös marad, ha meghintjük rózsavízzel. A Néppárt és Weber ahhoz asszisztál voltaképp, hogy csinálja csak ez a féreg a szemétségeit, ha nem látom, vagy nem én vagyok a célpont. Viszont nem csak Junckerről lehet plakátot előállítani, hanem akármilyen köznapi beduinról is, rájuk terelve a horda gyűlöletét. Ez, ebben a felállásban, weberi olvasatban tehát komilfó lenne. Különös egy idea.

De van más is. Sokan hitték száz éve, hogy a kiüresedett európai civilizáció csak a messianisztikus, romlatlan tisztaságú, szent Oroszországból kiindulva menthető meg. (Lásd máma Orbán tévképzeteit az országáról.) 1933-ban, a hatmilliós áldozatot követelő ukrajnai éhínség idején például rávették Edouard Herriot-t, hogy tanúsítsa, Ukrajnában minden rendben van. G. B. Shaw pedig még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy egyenesen azt nyilatkozza, soha olyan bőséget és jólétet nem látott, mint amikor Ukrajnában járt. 1935-ben Romain Rolland pedig a Sztálinnal folytatott magánbeszélgetés alapján megrajzolta a humanista, felvilágosult bolsevik „uralkodó” képét. Így megy ez.

Ha azonban hazai vizekre evezünk és a baljós mai időkbe, feltehetnénk a kérdést, hogy vajon Weber úr hogyan képzeli kiegyenesíteni azoknak a beteg lelkét, akik évek óta fertőződnek, vagy, hogy a junckerező Orbán levél mért nem fáj neki. Mert nem látja? A téren ezt úgy mondanánk, hogy ne nézzük egymást madárnak, úri szalonokban viszont úgy fogalmaznék, ez csak cifra nyomorúság, az ördög simogatása, aki egy és csakis egy módon ért, ha határozottan valagba rúgják. Ilyet azonban hiába is várnánk az öltönyösöktől, az a kérges kezűek dolga volna, de ők is csesznek rá magunk közt szólván.

Nem tehetnek róla azonban, nem mindenkinek az a dolga, hogy a rezsim romlottságát leleplezze, nekem azonban igen. Éppen ezért újólag elmondom, hogy ez az egész elhallgatásokra, féligazságokra és hazugságokra épül. Mindenre leplet dobnak, ami nem rózsaszín lányregény. Elrejtik az évértékelőt, eltűnik az életből a homlessz és a szegény, nincs kórházi várólista és fertőzésbe belehaló betegek, nincs rasszizmus, antiszemitizmus, nem lopnak és nem uszítanak. Egyáltalán egy nagy, cukros-fahéjas boldogság az élet, amit a kedves vezető szakadatlan buzgó küzdelmei biztosítanak népe számára. Propaganda-körutazáson van az egész ország, és Weber korunk Romain Rollandja.

Nem a csalódottság mondatja ezt velem, mert józanul gondolkodva nem is lehetett egyebet remélni, sőt, akkor sem változna semmi, ha egyetlenünket tökön rúgnák. Illetve, akkor már a leplekkel sem kellene foglalkoznia, nem lenne miért emberi arcot ölteni. Másrészt, ez a Weber elmegy, Orbán pedig marad, és lesz másik módja a gyűlöletnek, mint a bohócnak zeneszerszám, továbbá azzal sem kell foglalatoskodnia a nagyérdeműnek, hogy csinálja, csak ne mutassa. Krumplileves lesz az a kurva krumplileves, Hitler náci, Sztálin bolsevik gyilkos, Orbán pedig a kései kisfiuk, akinek csak áttételesen tapad vér a kezéhez, de lesz az még igazi is. És mindeközben Weber átszellemülten mosolyog.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum