Ne bízz a tavaszban

Tihamér, ez egér söprögetett a lakása előtt, mert tavasz van és gyönyörű, így gondolta. Kirázta a szőnyeget, elindult valami rágcsáért, mert estére Cilikét várta, az egérlányt, akármi is lehet ebből reményekkel. Elment hát özv. Kovácsné kamrájába, hogy megnézze, mije van az öregasszonynak. Semmije sem volt. Üres volt a kamra, de Tihamér nem kétségbe esett Cilikéről ábrándozva, hanem fölhívta az unokatestvéreit, mind a százhuszonhármat, hogy itt van egy asszony, olyan szegény, mint a templom embere. És jött mind az összes, hozta, amit talált, és csurig töltötték özv. Kovácsné kamráját földi jókkal. Amikor pedig meglátta az öregasszony, hogy teli a kamra, Jézust emlegette meg a csodát, Tihamér pedig csak mosolygott a bajsza alatt.

Elek, a rigó ült a körtefán, nézegette a pitymallatot, hogy mit rohangászik alatta ez a Tihamér, az egér. Elgondolkozott az Univerzumon, az ősrobbanáson, a táguló világegyetemen és a kozmikus állandón a sötét anyagra és sötét energiára figyelve, konstatálta Einstein zsenijét, fejet hajtott előtte mintegy. Szögmérőt vett elő, hogy meghatározza a Nap égi pályáját, és rájött, hogy tavasz van, ami gyönyörű. Nekilátott hát ordítani, ahogy számára az írva van, és özv. Kovácsné, minthogy tele volt a kamra már, és a fagyok sem fenyegettek, vele fütyölt, hogy ezt a telet is túlélte valahogy. Sajtot vett elő a kamrából majszolódni, és látta ám, hogy egérrágta az, egérfogókat tett ki hát és ízletes mérget, hogy kiirtsa életéből a kis szemeteket. Nézte ezt Tihamér, és úgy vélte, hogy az emberi faj menthetetlen.

Ottó, a bigott hangya az ötujjas kesztyűből levette a szemüvegét, hogy mi ez a hangzavar odakint, félretette a bibliáját, hogy Isten nevében rendet rakjon. Nézte Tihamért, az egeret, özv. Kovácsnét és Eleket a körtefán, ahogy az arcukat a Napnak fordították mind, a maguk módján köszöntve a tavaszt, a gyönyörűt. Ottó hülye volt magunk közt szólván, semmit sem értett az örömökből. Neki mindegy volt, tél vagy tavasz, dolgozott csak, mert a munka alapú társadalomban hitt. Erre nevelte a négy gyereket, akik már egymás talpára is tudtak lépni, fociztak, kispuskával lövöldöztek, bár a helyesírás nem ment nekik. Annyi baj legyen, gondolta Ottó, mindig lesz összeszerelni való, így a butaság bátorságával ordítani kezdett, hogy kuss legyen. Azonban özv. Kovácsné süket volt, Tihamér bosszúból fölrakott egy kis Clasht ráeresztve a basszust, Elek meg szart az egészre, csak fütyölt tovább, mert a Nap úgy állt, ahogy.

A kert végiben János, a tücsök kitörölte szeméből az álmot, böffentett egyet, és buli van kiáltással elővette a hegedűjét. Úgy cifrázta, hogy Mága sem cifrázta úgy soha a rózsazsín budoárokban és hatalmasságok előtt. Sírt az a hegedű János kezében, mert a télen Grapellit hallgatott csak, megfertőzte őt az öreg, s bár a keze még nem volt elég gyors, mégis olyan hangok töltötték be az udvart, hogy mindenki elhallgatott, özv. Kovácsné és Elek is, Tihamér pedig kikapcsolta a Clasht, úgy fülelt, hogy Cilikét is elfelejtette teljesen. Úgy mászott ki az a zene a fűből, úgy kacskaringózott elő a vakondtúrásból, hogy sírni kezdett a Nap és bólogattak a fák. És mit tett erre Ottó, a bigott hangya? A tücsök felé hajította a bibliáját. Röpült a szentírás, mint a malomkő, majd szétloccsantotta János fejét, hogy szanaszét ment az egész, és csönd lett hirtelenül.

Beborult ekkor mahomet felhőkkel, hogy özv. Kovácsné becsukta az ablakot, föltámadt a szél, visított, nekivágta a ház falának Eleket, a rigót, hogy csak úgy nyekkent, Tihamér bajuszát ráncigálta, letépte kesztyű házának ujját, keringett az, szállt a magasba, hogy Tihamér nyafogott, de már késő volt. János feküdt kiterítve, hegedűje is eltört, és Ottó, a bigott hangya letörölgette a szentírásról a tücsök életének maradékait, rendnek kell lenni motyogással, de nem mutatott megbánást, biciklire ült és elment dolgozni. Egy álmatlan denevér suhant be a képbe, fölkapta János élettelen testét, s ahogy repült el, hallatszott, ahogy ropog a foga alatt. Ekkor toppant be Cilike, az egérlány, aki idejövet özv. Kovácsné kívánatos mérgéből csent el egy darabot, és azt majszolgatta. Még csak reggel nyolc sem volt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum