Nyomorultak

Amikor a második nagy háború vége felé a szövetségesek vagy az oroszok fölszabadítottak egy-egy koncentrációs tábort, a katonák jóváhagyólag félre néztek pár órára, hogy a volt megalázottak közül, akiben még volt annyi élet, azt tegyenek kínzóikkal, amit csak akarnak. Túl a bosszú és megbocsátás egészen izgató és mélységes kérdésein, ahogyan a volt rabok rázúdultak addigi fogva tartóikra, a korabeli felvételek tanúsága alapján a náciknak az elégtétel folyamán, amely egyenes út volt a halálba, olyan volt a szemük, mint a semmit sem értő patkánynak, amelyet elevenen falnak fel, és néz kifelé a kígyó szájából.

Ugyanígy a szabaddá lett városokban, amelyeket nem bombáztak vissza a középkorba, és még pislákolt bennük az élet, a kollaboránsokat, a nácik volt macáit kopaszra nyírták, és homlokukon horogkereszttel tették közszemlére a tereken és utcákon, és nekik is ilyen volt a szemük. Ezekben egészen halvány halálfélelem, csöppnyi megbánás, de leginkább az látszott, hogy nem értik az egészet, hogy történhetik ilyen velük, mert nem fogták fel az addig elkövetett bűneiket, vagy, ha igen, bocsánatosnak vagy egyenesen szükségszerűnek tartották, az elszenvedett inzultust pedig igazságtalannak.

Ilyesmik jutottak először az eszembe, amikor Szombathely lerongyolt városa tegnapi közgyűlésének elejét nézegettem, amely bejelentetten arra szolgált, hogy a várost felszabadítsák a Fidesz-es rabigából. Ez meg is történt, viszont az egész pörformansz nem volt tanulságok nélkül való, és nem szerzett felhőtlen örömöt egyáltalán. De nem azért, mert olyan kényes lenne az ízlésem, hanem, mert túl sokat tapasztaltam már ahhoz, hogy csűrdöngölőst járjak olyan események miatt, amely szereplői azt hiszik, hogy történelmet írtak, holott csupán lapoztak egyet a kifestőkönyvben. Nem a felszabadítók voltak a hatalmat átvevők ugyanis, hanem a szabadjára engedett foglyok.

Én könnyen vagyok az ítéletemmel. Nekem az az oldal, amelyik most erőt demonstrált, hatalma ormain sem adott semmit, amit emezek elvehettek volna, és koncot sem várok a szerepcserétől. Holott persze, hogy ezek győzelme éltetett mégis, ezért tevékenykedtem, írok végtelen évek óta, s majd ezután is. A két oldal között számomra csupán esztétikai és etikai különbség van, bár ez sem semmi, ha meggondoljuk, hogy megkezdődhet az az idő, amelyben a szimbólumok szintjén persze, de nem írják elő, hogy mikor járhat az ember WC-re, és jelen helyzetünkben a szabadságnak ezt a fokát is nagyon meg kell becsülni. Ennyi történt Szombathelyen, nem több, de azért slágvortokban mondok ezt-azt a muriról.

Mint az ismeretes, egy kis csetepaté után az eddigi ellenzék megszerezte a többséget a közgyűlésben, és a demokrácia egyelőre meglévő játékszabályai szerint az egy szavazatnyi fórjával pedig azt csinál, amit csak akar. És sokat akar, a mindent értelemszerűen és nagyon helyesen. Az történt a közgyűlésben, hogy az ellenzék frissen megszerzett öntudatával átszabta a napirendet, bejelentette, hogy mit óhajt megszavazni, mit nem, és egy lassan araszoló úthenger összes öntudatával elkezdte a földbe taposni a Fidesz-es bohócokat, akiknek ekkor kezdett el csillogni a szemében a fölzabált patkány riadalma.

Akkora volt a csodálkozás, hogy a polgármester két órás szünetet rendelt el hirtelen, sorokat rendezni, és riasztani városunk gauleiterét, aki nem más, mint a gukkeros volt honvédelmi miniszter, eddig élet és halál ura a tartományban, Viktorunk kinyújtott karja. A szünet után elsőként az átállt alpolgármester – akinek az új többség köszönhető – fölmentését akadályozták meg a forradalmárok. Ekkor eldőlt minden, hogy ott és akkor megtörtént a trónfosztás, polgármesterünk is nyugtázta a dolgot azzal, hogy annyit böfögött, a várost a bevándorláspártiak kezébe taszították, amitől hányingere lett az embernek, és ez a különös érzés az egész előadás alatt meg is maradt.

Ám teljesen érthető módon, mint amikor a vádlottra kimondják a halálos ítéletet, s ettől megnyugszik, a Fidesz-es fiúk szeméből eltűnt ekkor a riadalom, öntudatra ébredtek, és újólag igazolták, hogy mért kell őket elküldeni a francba. Innentől a forradalmárok szivárvány koalíció és bevándorláspárti többség volt a szavaikban, csillogtatták a fenenagy önérzetüket, erkölcsi magaslataikat, amitől az embernek felfordult a gyomra, a szivárványosok viszont csak röhögtek, ami lehet, hogy stratégiailag helyes, de taktikailag nem tűnt annak. Viszont a már felfestett úthenger ekkor megkezdte kíméletlen útját, és tiport le minden narancsot, hogy csak úgy fröcsögött.

A szivárványosok SZMSZ-t módosítottak, szabad információáramlást írtak elő, megtiltották a köztisztviselők és az önkormányzati cégek vezetőinek a politikai állásfoglalás kinyilvánítását. Voltaképp kipucolták a ganajt a szombathelyi közéletből, miközben a Fidesz-es fiúk egymást fényezték, elkezdték faragni a polgármester szobrát, ÁVH-t és jeges hajnalon kis kullóval menekülést vizionáltak, meg politikai leszámolást emlegettek. Az is volt. Az új többség nem reagált a mocskokra, olyannyira nem, hogy már szinte könyörögtek nekik, vitatkozzanak, de nem tették, csak kérlelhetetlenül szavaztak meg mindent, amit elhatároztak. Egy jeges tekintetű bérgyilkos öntudatával a Fidesz azt kapta, amit eddig ő tett.

Háborúban így kell ennek lenni, elfoglalni a hídfőállásokat, amelynek a legfontosabb eleme, hogy hatalmuk hatodik órájában azonmód rúgták ki a helyi tv igazgatóját. Ezekkel pedig, amit gyorsan-gyorsan elintéztek, úgy összességében az őszi választásoknak ágyaztak meg, maguk felé billentve a sajtó nyelvét, amiből kitűnt, ezek sem különbek, csak épp az inga a másik oldalára lengett ki. Az ember a Fidesz-es fiúkat nem gyűlölte. Érzelem, ha volt benne, a kártevőtől való ösztönös irtózás, emberi megjelenésében az ennek megfelelő megvetés volt és maradt is. Ám jó azt látni, amikor a nagyképű pökhendiséget pofán rúgják, mert az ember esendő és van benne igazságérzet.

Főleg akkor jó ezt nézni, amikor a gauleiter délután lóhalálában tényleg megérkezett, és tehetetlen volt, mert odalett a hatalma. Csak a péppé vert seregét nézhette, és kínjában ő is bevándorláspártizott, ami már oly mértékig unalmas, hogy kár is emlegetni. Ezeknél bárki, még a juhász kutyája is jobb, megkövetve persze a juhászt és a négylábút is. Nem egyebek így a fiúk, hatalmuktól megfosztva, mint szerencsétlen, vergődő nyomorultak, akiknek azonban fene nagy az öntudatuk, de idővel az is lelohad majd, így bukott meg a Fidesz Szombathelyen végleg, vagy csak átmenetileg. Elég jó móka volt, de katarzis nélkül, mert az egész cirkusz alatt a legkevesebb szó most is a választópolgárról esett. Így ma hajnalban azt konstatáltam, itt szeles, felhős az idő, amitől hasogat a derekam.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,
6 hozzászólás “Nyomorultak
  1. István szerint:

    Ez a győzelmi mámor. Talán ha lehiggadnak lesz idejük ránk is.

  2. Istvan Erdos szerint:

    Jobbulást!

  3. Yeti szerint:

    Ha úgy 50 felett egyszer arra ébredsz, hogy nem fáj semmid – tudd, hogy meghaltál.
    Így nézve tiszta öröm minden hasogató fájás.

    Egyebekben a választópolgár maga is beállhat képviselőjelöltnek , aztán vagy meg tudja magát választatni vagy nem. Ha sikerül, megmutathatja a többieknek hogyan kellett volna csinálni azt a kép viseletet. Ha van képe hozzá.

  4. Bs szerint:

    Vitatkoznék én ezzel az írással, de nem tudok, mert minden szava igaz. A stílusa meg még örömtelibbé teszi a gondolatok olvasását. Köszönet érte.

  5. Pugacsov szerint:

    És mi lesz ha rájön ez e remek szivárvány koalíció arra, hogy a várost nem tudják működtetni. mert amit eddig tettek az a nullával egyenlő. na akkor lesz majd újra mozgás a másik irányba. Bár ahogy nézem kihúzzák az őszig…jót lehet homokozni, dobálni egymást kislapáttal…

  6. Bognár Attila szerint:

    “a választópolgár maga (…) vagy meg tudja magát választatni vagy nem.”
    – maga nem… :/ (mert működik az “oszd meg és uralkodj”!)
    Csak szervezetten sikerülhetne a dolog – pl. úgy, hogy a választópolgárok MAGUK szerveznének maguknak egy “előválasztást”, ahol minden jelölt elindulhat, és minden választó jelezné a TÖBBI választónk, hogy neki KIK felelnének meg közülük képviselőnek.
    Akire így a legtöbb összesített voks esik, ANNAK lehet valós esélye a körzete KÉPVISELETÉNEK a megnyerésére. (bárki “politikus” előtt!)

Hozzászólás a(z) Bognár Attila bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!