Plakát és lepraszag

Baden-Württemberg tartományi kormánya, ezen belül pedig Winfried Kretschman miniszterelnök maga személyesen nem hajlandó fogadni Szijjártó Pétert a plakátok miatt. Büdös nekik és neki a manus. Leprásparaszt. Magyarország kiszolgáltatott lakossága viszont mindenféle védőfelszerelés nélkül találkozhat a beteges műalkotásokkal, sőt, bónuszként még levelet kap az utolsó csecsszopó is hasonló tartalmakkal, amitől senki és semmi, hacsak nem saját maga védheti meg magát. Ez azonban a zömnek erejét meghaladó feladat.

És ez a kiinduló pontunk, a kályhánk, az alfánk és az ómegánk, hogy reménytelen helyzetünkkel szembenézzünk. Itt, a saját hasábjaimon már számos alkalommal küldtem el szordínósan az anyukájába az Európai Unió politikusait, mindahányszor élénken emlékeztetve a München 1938 szindrómára, amikor is elnézésükkel, beszariságukkal és halogatásukkal a világra szabadították az Apokalipszist. És, bár az összkép ezzel az elhatárolódással kicsit árnyalódott ugyan, a helyzet azonban ugyanolyan kétségbe ejtő, mint eddig akármikor.

Kretschman úr bár sokat tett, de nem eleget, a romlás ugyanúgy belengi világunkat, mint eddig. Ez a gesztus csak egy flastrom, szépségtapasz, amellyel a rothadást palástolni akarják, holott a beteg gócot kellene gyökerestől kimetszeni, ilyenre azonban a politika természeténél fogva alkalmatlan. A kompromisszumok művészetének is nevezik, akik megengedőbbek vele szemben, jobban belenézve a szemébe azonban bízvást nevezhetjük manipulációnak, amely terepen a tiszta lelkűek elbuknak. A politika az egyrészt-másrészt, nincsenek benne egyenes vonalak, ezért sikeresek benne a rókalelkűek.

A betegesek pedig még inkább. Kevés romlatlan, kamaszos pátoszú alak látható ezen a vidéken, aki pedig ilyen, az lemorzsolódik, mint például Sargentini asszony vehemenciája is már a múlté. Nem belőle veszett ki a hamvas harciasság, hanem őt magát felejtik el. Dalnoki Jenő, a Ferencváros legendás futball edzője mondta a kissé képzetlen, ámde kőkemény és megalkuvás nélküli játékosáról, hogy tizenegy Vépivel végigverném a világot. Nem verte, nem volt neki, és nekünk sincs kellő számú Sargentinink, az ő magyar kiadásáról meg ne is ábrándozzunk egyáltalán, nincsen ahhoz nekünk moslékunk.

Orbán Viktort a plakátjaival és gőzös nácizmusával együtt úgy kellene kivágni mindenhonnan, mint macskát szarni, ehhez képest mindig kap még egy utolsó esélyt. A magyarokat így hagyják magukra a plakátjaikkal, leveleikkel, diktatúrájukkal együtt, nem látva, hogy a saját nyakukra is hozzák a romlást. Egyedül vagyunk tehát szükségünkben, és így kellene kiutat lelni a kalitkás útvesztőből, ami – a váteszség terhét ledobva is – nem fog menni, itt fogunk megdögleni a végeláthatatlan föhenyen, a homokos, vizes síkon reménytelenül.

Náray-Szabó batthyányprofesszor helyénvalónak tartja a tömegek manipulációját. Ez az ő saját bejáratú fasizmusa, csak még nem tud róla. Majd, ha az ő kezéből is kiverik a kémcsövet, akkor látja másként, de akkor már késő lesz. Ezt a megengedő világlátását úgy hozta a tudtunkra, hogy szerinte a sorosozás nem az értelmiségnek szól, ezért baj nincs is vele. Winfried Kretschman miniszterelnök ezek szerint nem értelmiségi, mert magára vette. Ennek ellenére úgy reagált, hogy elfordította a fejét, jóváhagyva így mintegy, hogy a magyaroknak zavartalanul moshassák az agyát, ami végül majd az ő vesztét is okozza, és neki is késő lesz.

Így függnek össze a globalizált világban egymástól nagyon távoli dolgok, és mégis magányosak vagyunk, mint kitetszik. Így is maradunk, mind egyesével. Mert, míg a levelekben, plakátokban foglalt mocsoknak stabil, uszkve három milliós monolit tábora van, azok, akik pedig ebből nem kérnek, ugyanígy nem kérnek egymásból sem. Elég csak a Facebook nyavalygásait végignézni, s mintha mindenki Brian iskolájába járt volna, olyan rohadt nagy egyéniség, hogy a másik igaza teljesen lepereg róla. Nem érdemeljük meg, hogy a németek rúgják tökön Orbánt, ha magunk erre képtelenek vagyunk, és nem is leszünk. Ezért vagyunk elveszve teljesen, csaxólok, hogy ez van.

Nem kérek virágot a temetésemre. Köszönöm.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum