Megneveznek minket

„Ha valaki Magyarországot támadja, azt nevén fogjuk nevezni.” – Ezt mondta Hollik István fideszember, a csürhe egyik jelentéktelen figurája. És, bár fogalma sincs róla, mert setét, mint a tajtékos éjszaka, ezzel a dumával elnácult, elkommunistásodott, vagy a kettő sajátos elegye. Nem tudni, mi ő, milyen szerencsétlen teremtménye a jóistennek, ilyen iszap leginkább, ami bugyborékol. Az, meggondolva, akibe a pártközpontban beletöltötték a masszát, és most pöfög.

Egyébiránt az Echo Tv „Őszintén” című műsorában hirdette meg a kirekesztést, megjelölést, s emiatt, hogy ez a tévé ilyen című műsorral, sőt, a prostisrácok általi beszámolással tálalja a manust almával a szájában, így együtt kínosan komolytalanná teszi az egészet. Ámde valamit csak fölvillant Hollik elvtárs mérhetetlen sötétségéből, aki úgy fenyeget, hogy azt sem tudja, mit beszél, és ettől fémes ízt érez az ember a szájában. De majd én tovább gondolom helyette a szavai értelmét.

Elsőként egyébként Dub hadnagy ugrik be Hollik elvtársról, aki a frontra menet azzal riogatta Svejket, hogy majd megismeri őt a rossz oldaláról is, másodjára pedig Goebbels elvtárs, aki Nürnbergen a pártgyűlésen nevezte néven a zsidókat, mint az ország és a német nép ellenségeit. Valljuk meg, ez a két kép így együtt a groteszk és az abszurd képzetét kelti az emberben, a sírva nevetés ellentmondásait, csak momentán cserepes a szám és méla a kedvem, ezért nincs érkezésem egyikhez sem.

Azt nem mondta Hollik elvtárs, hogyan leszünk megnevezve, esetleg Proust módján, aki elindította, hogy helynevek, a név, és kimondta a varázsigét, miszerint Combray. Vagy csak úgy zakatolósan leszünk megbillogozva, hogy Kovács István, esetleg csoportosan, hogy a malomtulajdonos kulákok. Hogy elrebegik suttogva a nevünket mágiát alkalmazva, s hitük szerint így kerítve hatalmukba a lelkünket, vagy csak egy kitűzőt kapunk, sárgát, csinosat, hogy őt lődd a Dunába.

Mindmegannyi megválaszolatlan kérdés. De közelebb visz a megfejtéshez, ha azt is elmesélem, hogy ez a Hollik nagy és sűrű nyelvcsapásokkal jelentette ki, az ő szülei mélyen vallásosak és antikommunisták voltak. Ez azért érdekes, mert valaki azért szólhatna neki, ez itt a XXI. század, és nem Horthy keretlegény csapatába nyújtott be motivációs levelet – ahol az ilyen kritériumok előírások voltak -, hanem a nép egyszerű gyermekeit, meg a tartótisztjét akarja meggyőzni, hogy megérdemli a velőscsontot.

Nem tisztázott egyébként, hogyan lehet támadni Magyarországot, szóval, tettel vagy pediglen hallgatással is, hogy mi minősül egyáltalán támadásnak. Azt tudjuk, ha én azt mondom, Orbán lop, akkor már hazaáruló sorosbérenc vagyok, a nép ellensége, sötétben bujkáló ellenforradalmár. Hogy ezen kívül mivel lehet még támadni Mária országát, az is érdekelne engemet fölöttébb, nehogy bűnbe essek. Sőt, még Magyarország fogalma sem tisztázott egészen.

Hol kezdődik és hol a vége? Nemesmedves-Záhony a viszonylat, vagy Oberpullendorf-Csíkszereda, netalán egyenesen Borneótól a Szíriuszig nyújtózik, kitöltve az Univerzumot, ez sem mindegy egyáltalán. És, hogy kik lakhatják kies tájait, az is egy rejtély, mert a fideszcsürhe azt is mondta: „Magyarország nem mindenkié.” – Oké, de akkor kié lehet? Aki meg lesz nevezve, azé nem, aki pedig kijelöli őket, mint korcsokat, azoké csakis. Tehát az övék kizárólagosan.

A hajléktalanokat így kergetik el a padokról, a nem közülük valókat pedig az országból óhajtanák, ha tehetnék. Ezt jelenti Hollik elvtárs vallomása, valamint azt is, hogy a kampány kicsúcsosodott, a harc fokozódik, mert Márki-Zaynak is ezt üzenték: „A közeledő választások tétje, hogy Magyarország mindenkié, vagy csak a magyaroké lesz.” – Világos a sötétség, s ha már Goebbels elvtárs az elején eszembe ötlött, hallgassunk még tőle csinos gondolatokat:

„Az életünkért folytatott küzdelem közeledik a csúcsponthoz. Az nemcsak a német nemzet szabadságáért és biztonságáért folyó küzdelem, hanem óriási birkózás Európa jövő sorsáért, sőt az egész civilizált Nyugat sorsáért. Nagyon téved az ellenség, ha azt hiszi, hogy elveszítjük bátorságunkat, ha néhány ütést kell elszenvednünk. Ezek a csapások csak riadójel számunkra a totális háborúra.” – Ezt mondta a kacskalábú 1943-ban, s, ha a német nemzetet magyarra cseréljük ebben a szövegben, rájövünk, hogy Orbán sem mondhatta volna szebben.

És itt élünk, emberek. Gondoljatok bele, hogy már megint itt vagyunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum