Jó lesz nekünk

Jó lesz nekünk, népeknek. Nem épp Menyhárt Jenő-féle értelemben, hogy a súlytalanságban szeretkezünk vagy lesz végtelen sok égitestünk, esetleg felébred az álom és mi alszunk tovább, hanem csupán ontológiailag, meg, hogy az éjszaka az soha nem fog véget érni. Elsőként az juttatott erre a meggyőződésre, hogy Tarlós főpolgármester buzog, mint a rosseb.

Miközben Budapest szétrohad alóla, metrók és buszok füstölnek el a végtelenbe, vagy mindenki tegyen egy színt a képre még saját élményeiből, Tarlós főpolgármester esze már nem is az idei, hanem az elkövetkező nyáron jár, a 2020-ason, amikor nemzetünk Orbán ritmusára a futballban egyesül és olvad össze mintegy, mert néhány redves meccset itt rendeznek az aktuális láblabda Európa-bajnokságból.

Az ilyesmitől állva hugyozik a NER-polgár, de legfőképp Orbán miniszterügynök elvtárs, hiszen kajla tudatában a labda pufogása, a frissen nyírt fű illata, valamint a szotyolahéj sercegése egyet jelent a boldogsággal és a nemzeti nagysággal, amit az is mutat, hogy most már százhúsz milliárdban szabta meg azt a limitet, amit TAO-ból az ilyen nagyságokra költ és nem oktatásra vagy más haszontalan dolgokra.

Hogy a fodbalistáknak is jó legyen, ne csak nekünk. Tarlós főpolgármester tehát beállt a sorba, és olyan időkről ábrándozik, amelyek során lehet, már csak fölösleges nyugdíjas bácsi lesz, és nem pediglen főpincér, ami kifejlet csak a lakosokon múlik, viszont rajtuk nagyon. Mégis, Tarlós főpincérnek szíve joga ábrándozni merengeni, és lelkének virágait elénk teríteni, mint megtette ezt most is.

Azt delirálta tehát, hogy a jeles esemény során, amikor a sok népek kiszorulnak majd a három-négy, uszkve ötszáz milliárdos vadiúj Népstadionból, tehát, aki oda nem fér be, az a Hősök terén létesítendő „fan zone”-ban nézheti a csodát – ami a futball maga – majd 2020 nyarán, amikor ki tudja mi lesz ezen a világon még vagy már. Több tízezer embert vár oda Tarlós főmókamester, amiből akármi is lehet.

Gondoljuk csak meg a leselkedő veszedelmet, ha és netán sorosisták gyűlnek ott halomba, fütyölnek és szánkókat szentségtelenítenek meg, elképzelni is borzalom. Jól tette Tarlós főmester, hogy nem a várba álmodta a tömeget, mert gondolhatta volna oda is, igaz, arra a környékre hovatovább már a madarakat sem engedik be, még a neonácikat sem menetelni. De hiába mondják, ne higgyük el nekik, hogy erkölcsi megfontolásokból.

Mégpedig tán azért ne, mert Németh Szilárd, aki mostanában a Fidesz eszévé lépett elő, a Facebook oldalán siratta meg Horthy kormányzót. A halálára emlékezett, s akinek ilyen késztetései vannak, annak a neonácik sem igazán büdösek. Így hát, arra kell jutnunk, azért nem gyalogolhattak a várban a mi kedves fekete ingeseink, mert ott lakik az atyaisten trottyos gatyában.

Tényleg oda költözött szakácsostul, inasostul, és emberek, emberek, máma ő maga fog szólani hozzátok, hogy még jobb legyen. Igaz, bekerítve, fogdmegektől ölelten, de mégis csak hetek óta ezen rugózik a fél ország, mit fog mondani az atyaisten, és az mit fog jelenteni nekünk. Semmit. Érdektelen, s nem csak azért, merthogy a tettei és nem a szavai, hanem, hogy köze nincs a valósághoz egyáltalán sem a tudatának, sem az abból kicsapódó mondatoknak, ha egyáltalán.

Meg különben is, mit érdekelné az embert egy narcisztikus, hatalommániás tajparaszt, akire egy esetben kellene figyelni, ha ki kellene lesni, merre menekül. Mert tegyük szívünkre a kacska, elgyötört kezünket: tud ez még valamit rontani a sorsunkon? Na, ugye. Innentől kiérdemelte, hogy az ember keresztbe lehányja, amiket összehadovál, két nap múlva úgyis elfelejti mindenki egy újabb lopás után.

Hűtlenek lettek hozzánk a szavak Babits-csal szólván, és jobb is így. És még jobb lesz állítólag, ha megtudjuk, a másik várbéli lakos, ez a pecás milyen dátumra írja ki az uniós választásokat. Hogy mire élesítsék a szoftverek megvadulását, mikor kell buszt küldeni az ukránokért, ahogyan ez szokásban van minálunk következmények nélkül. Ennyi az egész, ezen kívül ez az Áder is felejtős, lehányós.

Nem lennék a helyében, amikor szembe kell nézni magával, és a semmivel találkozik, üres lesz a foncsor innenső oldala. Ez lesz annak az útnak a vége, amelyen kitartóan halad, s amely során a barátból kesztyűbáb lett, aki lassan már megvetést sem érdemel. Így lesz nekünk jó, viszont csak akkor, amikor ezekre ráborul a feledés. Addig pedig polgártársak, leshetitek a téren a futballt, az új vallást a’la Dél-Amerika, hátatok mögött a favellákkal. Vigaggyunk hát, hogy jó nekünk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum