A vicc és viszonya a tudatlanokhoz

Az Orbán farából kilógó sajtótermékek identitási válságban vannak mostanában. Miután a hagyományos fegyverzetük elkopott, kifogytak a gyalázkodó jelzőkből, Schmidt Mária pedig kijelölte az új irányt a viszonyuláshoz, miszerint az ellenérdekelt fél debilis bagázs, tudatlan és ostoba csürhe, zsigeri félelmüket úgy óhajtják leplezni, hogy igyekeznek nevetségessé tenni és kiröhögni a földrengést, ilyen jóvan Pistike, csak duzzogj kicsi hülyém attitűddel.

Tüntikéznek, írja a valagból lafogó sajtó, még helyesen sem tudnak írni a nyomorult tábláikon, és egy napkeleti bölcs óriási arcával igyekeznek meggyőzni magukat és néhány olvasójukat arról, hogy csupán a tudatlan aljanép lázad ellenük Soros pénzén és vezérletével. Nem értenek ezek semmit. Nem ehhez vannak szokva, hanem trombitaszóhoz meg ágyúdörejhez, valamint a tagolatlan üvöltéshez, amiért kitüntetéseket és érdemrendeket oszt a gazdájuk.

Én magam is egész jól szórakozok azon, hogy amikor irányosan és módszeresen használom másként a nyelvet, mint azt Kásler előírja, mindig megkapom, ez még helyesen sem tud írni a böszméje, mit is várhatnánk tőle. Az ilyenek nem olvastak Füst Milánt a külön bejáratú írásmódjával, ami ölég messze van az akadémikustól, viszont arra szolgál, hogy meglegyen a mondata sajátos ritmusa és lejtése. Ő is mi a francot akar a nyomorult, ugye.

Mindezzel nem arról meséltem, hogy én vagyok a helikopter, hanem, hogy a valagból kandikáló csahosok nem értenek semmit a világból. Még, hogy emlékeztessek a furcsaságokra, az előző bekezdésben a szórakozik igét, amely ikes, direkt használtam más ragozásban, mert a nyelv nem örökéletű és változatlan totemoszlop, hanem élő organizmus, és ilyképp rugalmas is, ha úgy akarom. Ez csak a tüntetés plakátjainak nyelvezete miatt jutott eszembe.

És ez a nyelvezet, illetve annak meg nem értése és a rajta való rosszindulatú mosolygás pedig azon méláztatott el, hogy a móka és a kacagás véresen komoly dolog. Ha olyan a szándék, ölni is lehet vele. Sőt, egészen ismeretlen helyekről fakad, nem véletlenül írt róla dolgozatot Freud bácsi “A vicc és viszonya a tudattalanhoz”, amelyet én kiforgatva schmitteltem meg, mert úgy meséli el, amit mondani óhajtok, és így láttam rá garanciákat.

Ottlik is sóhajtozott mindig az elbeszélés nehézségein, Bergson pedig egy egész kötetet szentelt a nevetésnek. Ezek is azt mutatják, amit tudatni akarunk a nagyvilággal, az számos módon megtehető, és nem mindig azt jelentik a dolgok, amit mutatnak, de ez már szemiotika és szemantika, hogy végleg elborzasszak az olvasástól mindenkit, holott csak azt akarom elmagyarázni alaposan, nem mi vagyunk a hülyék, hanem az, aki nem érti a tréfát.

Ez sem öncélú dolog azonban, mert ha hiszik, ha nem, fizikailag tud fájni szinte az ostobaság, s ha ez még kánonná is emelkedik, akkor az a társadalom megérett a pusztulásra. Itt tartunk most egyébként. Például a kétfarkúakat sem értik, azt hiszik, akkor viccelnek, amikor örök életet és ingyen sört követelnek, és az a komoly, ha buszvárót ácsolnak, pedig fordítva van. Az első ontológiai, a buszvárós viszont esztétikai kategória, az egyikbe bele lehet dögleni a másikba csak módjával.

A seggmédia pedig, amikor azt a táblát, amelyen az áll, “Sorosbérenc vagyok”, komolyan veszi, hogy na, ugye, ő megmondta, míg azt, amelyen így szerepelt a felirat: “Sztjrák”, kiröhögi, hogy ez hülye. Ilyenkor hibázik hatalmasat, mert az első az ő pofájába köp voltaképp, a második pedig így mondja el a véleményét az oktatás siralmas helyzetéről, és alaposabban, mint egy száz oldalas tanulmány. És a második miatt tör majd ki a forradalom.

Ezek pedig röhögnek rajta, holott nem egyéb ez a módoltan elrontott felirat, mint nyakukon a kés. Mondom, veszélyes, ha az ember nem rendelkezik az irónia és cinizmus készségeivel, de mit lehessen tenni. A röhögés komoly dolog, Karinthy sem ismert a humorban tréfát, mint emlékezhetünk, de, ha ezen a vonalon – mármint Karinthy – kezdünk el tovább elmélkedni, akkor eljutunk a ma divatos kultúrharcig, ezt pedig nem akarom igazán.

Mert csupán annyit szerettem volna demonstrálni, hogy a humor klafa dolog. S nemcsak azért, mert jót lehet röhögni rajta, hanem azért is, mert ez egy olyan közös nyelv, ami a hatalomtól természeténél fogva idegen. Olyan ez nekik, mint a sifrírozás. A képibe dörgöli az ember, hogy hülye, és még csak meg sem érti. Leírhatatlan, minden másra ott van a mastercard. Bár, aki baginacsán szocializálódik, attól nem is olyan nagy csoda az ilyen demencia.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!