A lázadás esztétikája

Tegnap kikerült az éterbe az a felvétel, amelyen Varju László képviselő színjátékot folytat, és félrevezetésül vereti meg cibáltatja magát, sőt külön kérésre a lábát is csavargattatja, mint valami mosott ruhát a patak partján. Az előadás oly jól sikerült, hogy le sem adták közszolgálatilag, mert megzavarta volna a rózsaszínű vattacukros kurvavilágot. Viszont, mint ahogyan minden napvilágra jut előbb-utóbb, a szépségkirálynő pornófelvétele, az őszödi beszéd és Kósa kupakjai, ez a színjáték is közkincs lett, hogy elgondolkoztassa az olyan panelprolit, mint amilyennek magam is születtem.

Azt mutatja nekünk ez a kis színes, hogy négy fogdmeg kezelgeti a képviselőt nagy elszánással és emellett szenvtelenül, mint gyakorlott bérgyilkos, tapasztalt verőhuszár vagy keretlegény, ez még felugrik jeligére. Olyan hűvös, érzelemmentes a dolog. Nincs szó indulatról, ez is egy szakma, amit aljanépek végeznek mocsadékok megbízásából, mert így ránézésre ilyesmit igazi férfiember nem tesz, csak és maximum vak komondor tulajdonosok meg bandában nagypofájú beszariak. Most hagyjuk figyelmen kívül, hogy képviselőt klopfoltak – bár az is döfi -, nézegessük csak a közösen ütlegelés tényállását és az ebből való fakadásokat.

Varju Lászlóból hős lett, mártír, népmesei alak és szenvedő Krisztus, pedig nem is akarta igazán. Ő csak olvasgatni akart, erre nekiestek, s abban a pillanatban másra nem is gondolt, mint, hogy szorult helyzetéből szabaduljon, egy perc múlva pedig már szimbólummá vált. Így születnek a legendák, és így rúgja tökön magát a rendszer. A tüntetők közül kiemelt füstgránátos lány, a hajnalban elvitt újságíró mind egycsapásra és szinte akarata ellenére válik mitikus alakká, amely azt mutatja a tüntetőnek és arra biztatja, hogy lehetne ő is kamikázé. Így szoktak kitörni a forradalmak és parasztlázadások.

A néplélek könnyen azonosul a szenvedővel és elnyomottal, főleg, ha szembe állítják a legkisebb fiú hősiességét a zsarnok királlyal. Esetünkben míg Varju képviselőt négyen teperik le, a mi királyunk kizárólag négy napszemüveges fogdmeggel körbevéve jelenik meg a nagyvilágban, plusz még a kevlár a nagy gyomrán, ami különösen előnytelen, viszont undorító is. Ő utcai harcosnak nevezi magát, aki rendíthetetlenül áll az ágyútűzben, csak néha szalad a függöny mögé. Míg Varju képviselő, a lépcsőházi harcos entestével vesz részt a küzdelemben, s főleg túlerő ellen, azonban rendíthetetlenül, holott csak a szabadulás esélye nélkül földre teperve és megbéklyózva.

Ha Orbán járna színházba, végezne némi esztétikai erőfeszítést magában és tisztában lenne néhány fogalommal, úgymint komédia vagy tragédia, esetleg katarzis, akkor nem követne el alapvető hibákat, amellyel önmagát nevetségessé, ellenfelét pedig hőssé teszi. A NER viszont tapló az urával együtt, és – többek között – ez is okozza majd a vesztét. Nem érti, így el nem viseli sem a gondolatot, sem a humort, beleájult az ájtatos pátoszba, amit megvédeni másképp nem, csak erővel tud. S emellett, mint a bálványokba menekülő paleolit népek, fél is, és a sokaságban véli megtalálni a biztonságát.

Nem véletlenül érkeznek tapsoló lengyel vendégmunkások, a tízezres tömeget sem ok nélkül nevezik párszázas csürhének, így győzködve magukat, hogy ez még nem a birnami erdő, holott, de, bizony az. Ezzel viszont a receptet is megadják a lázadóknak, mert, ahogyan ha öt Varju László állt volna a négy fogdmeggel szemben, s nemcsak ez az egy, akkor nem leteperték, hanem elfutottak volna, hasonképp, ha folyamatosan csurig lenne az utca rájuk mordulva, elrohannának, mert beszari alakok voltaképp. Egy nagypofájú galeri, nem véletlenül menekül már szinte az összes minden olyan helyről, ahol nem az akluk van.

Mert idézzük csak magunk elé nagyjaink fancsali, kétségbe esett arcát az Európai Parlamentben, amikor Sargentini oktatta őket, és nem volt egy Kövérjük, hogy kikapcsolja a mikrofonját. Mindezzel nem azt óhajtom sugallni, hogy ezek csak az erőből értenek (de), azt viszont végképp nem, hogy pofán kéne verni őket. Tanulva Gandhitól már az is elég, ha annyian vannak az utcán, hogy ne lehessen őket egyesével leteperni és elcipelni, mert nincs annyi emberük. Láthattuk, hogy négy fogdmeg kellett egy Varjuhoz, egy tízezres tömeghez negyvenezer rendőr kellene, annyi meg nincs, ha csak nem importálnak Moszkvából. Sokszor kell sokan lenni, ami kitartást, türelmet és bátorságot igényel, viszont megéri. Erre tanít ez a tél.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
2 hozzászólás “A lázadás esztétikája
  1. Yeti szerint:

    Azért arra nem vennék mérget, elég lenne itt és most egy szál pizsamában elüldögélni a hideg utcakövön. Ahogyan az is gyanús, néhány halott üldögélő kedvet csinálna a többieknek még nagyobb létszámban odaülni.
    Gandhi pedig errefelé nemigen akad, már ez maga is jelentős akadály.
    No igaz, az illetű úr is unásig élvezte előbb a nagyvilági személyek bohókás életét – akkor ugye itteni nagymenők is megunhatják a sajátjukat. No azt várhatom.

  2. abramovics szerint:

    teszek itt is egy kísérletet!
    ki tudja, hátha?
    tudod haver, ha és amennyiben van egy kis vér a pucádban, akkor a következő írásomat felvállahatod, s kiteheted ide a blogodra is akár!
    .
    DE
    .
    javaslom oszd meg akivel csak tudod, lehetőséged van, kinyomtatva terjesztheted is a felhívást a
    .
    BIRKABŐR MOZGALOM
    .
    meghirdetéséről, életre hívásáról, megalakulásáról!
    íme:
    .
    BIRKABŐR

    Előrenyújtott nyakú tevéken idegenlégiósok vágtatnak a sivatagban, egy csapat tuareget üldöznek, akik a szabadságukat féltve elmenekültek régi sátraikból.
    Az ellenállás mételyét gerjesztik a törzsek között, mindenképpen meg kell törni lázadó szellemüket.
    Az üldözők mind közelebb nyomulnak, előbb csak a menekülők nyomai látszanak, aztán eldobott takaróik, vizestömlőik, végül hosszú órák után feltűnnek a fehér burnuszos alakok is.
    A siker közelsége még nagyobb erőfeszítésre készteti a légiósokat.
    A távolság méterről méterre csökken, a menekülés mind reménytelenebb, az oázis már elérhetetlen – ha van egyáltalán.
    A harcban edzett tuaregek belátják, hogy nincs esélyük többé, és most jön az a jelenet, amiért elmesélem az egészet!
    A szabadcsapat megáll a homokdombok takarásában, a forró szél lengeti a rongyaikat, és a nyeregtáskából elővesznek valamit – távolról nem látni, hogy mit, leteszik földre és ráállnak.
    – Mit csinálnak? – kérdezi a tuaregüldözésben még kevésbé járatos katona.
    – Tudnod kell – okítja őt tapasztalt társa -, hogy ha egy tuareg úgy érzi, hogy reménytelen helyzetbe került, akkor nem menekül tovább, hanem a nyeregtáskájából előszed egy birkabőrt, melyet mindig magával hord, rááll, és megesküszik, hogy többé nem kér, és nem ad kegyelmet.
    És a légió rohamra indul.
    Ennyi az egész jelent, talán egy fél oldalt sem tesz ki egy könyvben,
    .
    DE
    .
    hidd el, sokat tanulhatunk a tuaregek példájából.
    Mert ugye te is látod, a sakálok légiója mivé nőtte ki magát, és első győztes csatái után, már hajtja a vágy, hogy még inkább, lehetőleg mindenre kiterjessze hatalmát, és csak úgy mellesleg még több zsákmányban reménykedik! A sakálok légiója telhetetlen, az életünket felzabáló szörnyeteg, mely minden értéket, emberit el akar pusztítani, mely nekünk oly fontos.
    Menekülnünk kellett előle, elhagytuk régi sátrainkat, eldobáltuk életünk kis komfortjait, gyermekeink szeretteink kényszerültek elhagyni otthonukat.
    Lefoszlott rólunk az önbecsülés burnusza, a mosoly, amely elviselhetővé tette életünket.
    Megtapasztaltuk, hogy a félelem menekülés közben csak tovább növekszik.
    Egy nap – és ez a nap már eljött, s most itt van – be kell látnunk, bár elfáradtunk,
    .
    DE
    .
    maradt még erőnk a csatára a sakálok ellen.
    Megfordulunk, az önérzetünket bántaná, ha hátulról sújtana le ránk az ellenség.
    Bevárjuk őket, míg arcukból ki nem világít szemük fehérje.
    Az, az aljas tekintet, amit ma itt, és most a világ is láthat, a gyilkosok, népnyúzó, magukat királynak, sérthetetlen uralkodónak, felsőbbrendűnek képzelők szeme fehérje látszik, mutatkozik meg a maga valójában.
    Vedd hát elő a birkabőrödet a nyeregtáskádból, állj rá velünk együtt, és ne adj többé kíméletet ezeknek a sakálhordáknak!
    Ócska vacak holmi ez a birkabőr, talán már a moly is beleesett, csak neked fontos, mert élő szabadsággal takar be egy talpalatnyit abból a földből, amelyet a sakálok légiója birtokba akar venni.
    Jól választottad ki a méretet: egy birkabőr éppen akkora, hogy ha ráállsz, minden sarkát elérheted kinyújtott kezeddel, és harcostársaid karnyújtásnyira lesznek tőled.
    Ha ráállsz, akkor, ha csak egyhüvelyknyivel is,
    .
    DE
    .
    magasabbra kerülsz, jobban látsz, és téged is jobban látnak.
    A sakálok légiója már felsorakozott, a kürtöseik újra fújják teli tüdőből a kürtöket, készülnek, uszítanak a véres harcra.
    Egyelőre még kerülik a nyílt harcot, lapítanak – hisz valójában gyávák, rettegnek tőlünk – ezért alattomos bekerítéssel próbálkoznak.
    Ám mi tudjuk, eljött az idő, elővesszük a birkabőrt, amit a nyeregtáskánkban hordunk.
    Megéreztük a pillanatot, a megfelelő időben állunk rá, ahogy illik a méltóságunkhoz!
    .
    .
    abramovics voltam, s vagyok
    RADIKÁLIS DEMOKRATÁK

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!