Kajamese

Szerbusztok, gyerekek!

Kázmér bácsi máma Nemzethy Hülyécskéről mesél nektek, aki Neriában lakott, és nem a neve miatt, viszont tán azért is – vagy így együtt a kettő – lökött volt magunk közt szólván. De ezt ne áruljátok el a zanyunak, mert nem tudom, mért, csak ne. Ez a Hülyécske egyedül élt, végtelen szalagú összeszerelési szakembermenedzser volt, így járult hozzá a dzsídípí és OVM gyarapításához. Nem kérdezett, nem kétkedett, meccsre járt, megminden. Illetve misére, de ezt olykor kihagyta, ha sok volt a túlóra, mert nem tudta eldönteni, kinek áldozzon akkor, és a haza mellett döntött inkább. Leginkább.

Ilyen Hülyécske volt ez, ölég terhelt, de szegény anyukája mondogatta mindig – Isten nyugosztalja -, böcsületes is, magyar is, meg az enyém, mi kell még? Nem kellett semmise. Hülyécske még kiskamaszként odahagyta a szálkás iskolapadot, beállt végtelen szalagú összeszerelési szakembermenedzsernek, így lett teljes az ő gyönyörű élete, ámde mégsem egészen és csurig. Nem jutott neki lány az életébe. Bár járt a klubba, egymás talpaira lépett, sőt, Szabolcska Mihályt szavalt a lányok képibe, ami viszont nem hatotta meg a fehérnépeket, és így csalódott Nemzethy Hülyécske mindig, és hazament a klubból. Mindig.

De ez máma mindegy is, gyerekek, mert máma azt tudjuk meg, hogyan járt pórul a bótba’ ő, ami érdekes és tanulságos is nagyon. Hülyécske a szabadnapján a konyhában olvasgatta a Magyar Acsart, a lapot, ami azt írta akkor épp, hogy Neriában minden átlagos magyar naponta 616 forintot költ ételre. Hülyécske belenézett az opálos tükörbe, és vizsgálgatta magát. Hülyécske vagyok? Pocakos? Kopasz és rohad a fogam? Mindenre igen volt a válasz, így tudta meg Hülyécske, hogy átlagos magyar ő, következésképp 616 forintból degeszre zabálhatja magát. Így lesz máma, alakult nagyon határozottá Hülyécske, és elővette a pénztárcáját.

Számolta a pénzeit, hogy egy, kettő, mennyi, és egyszer csak eljutott 615-ig, de 616-ig meg nem, mert nem volt egyese, azért. Mosolygott Hülyécske, hogy a szerkesztő bácsi nem figyelt, nem volt alapos ott, a Magyar Acsarnál, de elnézte neki, mert sok a gondja biztosan a szerkesztő bácsinak, ahogyan védi a hazát. Túllépett ezen hülyécske, mert nagyvonalú is volt, és elrakott 620 forintot, mit neki az az ötös alapon, meg, hogy nagyot dőzsölhessen, és eliramodott a bótba’. Kátyúkon, tócsákon gázolt át, megfagyott embereket kerülgetett, óriásplakátokon szökellt keresztül megállíthatatlanul, és egyszer csak megérkezett a bótba’ teljesen és visszavonhatatlanul.

Lerakta a kosárkáját és felvette a bótit, így ájult a polcok közé, mintha habos fellegek közé. Úgy. Reggelire kiflit vett, hármat, hozzá tejet, kis parizert, mert nem akart azért urizálni. Ebédre paprikás krumplit gondolt – szintén az urizálás miatt -, s mivel olaja pirospaprikája volt otthon, vett egy kiló krumplit, pár fej hagymát, harminc deka lecsókolbászt, meg fél kiló kenyeret persze. Édesszájú volt, viszont nem nagy igényű, vacsorára kakaós csigát tett a kosárkába, és hozzá kakaót, meg az egészség végett két darab mosolygós almát, így állt be a sorba a pénztárhoz és nagyon elégedetten. Ha macska lett volna, dorombolt volna.

A pénztáros néni mosolygott rá – szép volt a világ -, húzgálta a tejet, kakaót, meg a többit, pittyegett a gép, villogott, Hülyécske vigyorgott, akár a tök. Aztán beütött a ménkő. Majdnem kétezret mutatott a gép és mondott a néni szája, amitől Hülyécske úgy érezte, agyoncsapták, szédült, majd elájult. Átnézte a számlát, de nem lett kevesebb. Mutatta a néninek a pénzét, a bőven kiszámolt napi 620-at, és a néni jóságos volt, stornózta a dolgokat, míg megmaradt Hülyécskének, amire elég volt a bőséges 620-a, a tej, a kifli meg a parizer. Így ment haza, át a plakátokon, kátyúkon és hullákon, leforrázva. És, gyerekek, nem azt gondolta, hogy a Magyar Acsar kurvaannyát, hanem, hogy biztosan neki túl nagyok az igényei.

Így hát, ahogy állt ott, kincseit kirakva a konyhaasztalra, arra jutott, eztán kevesebbet eszik és többet dolgozik. Tisztára, mint Bandi-ló az Állatfarmban. De ezt Hülyécske nem tudta, ti viszont igen. Jó étvágyat, gyerekek!

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum